2009. február. 12. 07:10 Utolsó frissítés: 2009. február. 14. 14:07 Vélemény

Korrupciójárvány Erzsébetvárosban, a vírusgazdák lakat alatt

Hunvald György őrizetbe vételével tetőpontjához közeledik a valahai patinás zsidónegyed ingatlanbotránya. A VII. kerület melletti Terézvárosba is átgyűrűző ingatlanpanamához viszonyítva a lakásmaffia nagyságrendileg csak pitiáner alvilági kisiparosok gyülekezete. Ott „csak” pár kiszolgáltatott nyugdíjas hajlékát tudták áron alul elcsaklizni. Itt viszont – legalábbis a gyanúból kiindulva – a kormánypárt helyhatósági csúcsvezetőinek szintjén űzték a fehérgalléros csalássorozatot.


Hunvald György
© Dudás Szabolcs
Cikkszerző pár hete e rovatban valószínűsítette: a Gál György bizottsági elnök letartóztatásával induló erzsébetvárosi ügyben a „magányos tettes” opciója szinte kizárt. Százmilliós nagyságrendű csalást a hierarchikus önkormányzati bürokráciában csak tettestársakkal dolgozva lehet elkövetni. Jelek szerint ezt az ügyészség is hasonlóképp gondolja. A kerületet vezető politikus erkölcsileg mindenképp vétkes. Ha tudott a bűncselekményről, de hagyta zajlani, akkor jogilag is elítélendő. Viszont amennyiben ennyi időn keresztül nem vette észre, hogy a kerületet irányító grémium tisztviselői fosztogatják az ingatlanvagyont, akkor szakmai, politikai és morális dimenzióban ugyanúgy alkalmatlan a bársonyszékére.

Ezek után némileg hiteltelen a korrupcióüldöző Közérdekvédelmi Hivatal terve. Ne feledjük: ugyanazon párt kívánja eme intézményt felállítani, mely hat éve az üvegzsebet tartotta a mostanihoz hasonló csodafegyvernek. Utóbbi eredményét (pontosabban annak hiányát) jól láthatjuk az újságok címlapjain. „A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy amennyiben egy államban a nyomozó szervek és az igazságszolgáltatási rendszer megfelelően működnek, nincs szükség újabb hivatal létrehozására. A Közérdekvédelmi Hivatal kialakítása és vizsgálati jogkörrel való felruházása arra enged következtetni, hogy a hazai rendszer nem működik hatékonyan. Ebben az esetben elsősorban a működési zavarok okainak feltárására, majd orvoslására lenne szükség” – szögezi le a Transparency International néhány napja kiadott közleménye. Vagyis nem újabb adóforintokat pazarló bizottságok, intézmények (mint a pályafutását csúfos kudarccal záró Közpénzügyi Államtitkárság) felállítására van szükség, hanem a létező „pénzforgalmi ellenőrzőpontok” hatékonyságának javítására. Ráadásul egy, a kormány által létrehozott szerv ugyan miként tudná függetleníteni önmagát potenciálisan sáros „gazdáitól”?

Visszatérve a konkrét ügyhöz, s mégis elszakadva tőle, szenteljünk néhány gondolatot olyan leágazásainak, amikkel a tömegmédia ritkán foglalkozik. Jelesül, hogy milyen is a korrupciós életpályaív a tettes szemszögéből? Hogyan és miért lesz valakiből kenőpénztől ragacsos tenyerű politikus-bűnöző? Milyen az a negatív jellemfejlődési folyamat, amelynek végállomása a börtöncella? Az ilyen bűnügyekben valamelyik tagja révén érintett párt mindig azt hangsúlyozza: pár megtévedt fekete bárány okán nem ítélhető el az egész nyáj. Csakhogy senki nem jön ki bűnre predesztináltan az anyaméhből. Mi több, jórészt mint idealista, büntetlen előéletű fiatal lép a közéletbe. A befogadó közeg az, mely szervezetszociológiailag elősegíti vagy gátolja a törvény határainak átlépését. Paragrafusilag a felelősség persze óhatatlanul a nevesített elkövetőé. Mert a szándék nyilván tőle ered. De a jogsértő cselekmény sikeres végrehajtásának lehetőségét ama miliő garantálja, melyben az illető politikailag szocializálódik.

Olyan fejletlen, gyerekcipős tömegdemokráciában, mint nálunk, a belpolitika grádicsain való előrejutás jó sansszal vezet etikai profiltorzuláshoz. A tisztességes párt-és kampányfinanszírozás megoldatlansága, a pénzekhez való illegális hozzáférés rizikómentesnek tűnő lehetősége miatt a párton belüli és közhatalmi funkciók elnyerésére kapásból nagyobb esélye van olyannak, aki hajlandó a szűkösnek látszó pártkasszát jogtalan úton felpótolni. Hisz pártbéli, helyi és országos választáson nem csupán meggyőzésre alapozott propagandával lehet győzni. Hanem fiktív tagtoborzással (vagy az igazi tagok kilóra történő megvásárlásával), a „politikai befektetők” csatarendbe állításával, ígérve közintézményi megrendeléseket, haveri üzletek lehetőségét. Győzni lehet az elfoglalt közhivatalon belül „hűbéri lánc” kialakításával, amely joghézagos kiváltságokon, bennfentes előnyökön, vagyonkezelési spekuláción alapul. Persze, el kell fogadni azt a normát is, hogy a pártérdek megköveteli a csalást, hiszen „azok a túloldalon” ugyanazt csinálják és sportszerű diadalt aratni különben is lehetetlen. Így a köztisztségre pályázó hamar megtapasztalja: a fair játékot errefelé kevésbé díjazzák, mint a Lajta túlpartján.

Posztmodern dzsentrik (Oldaltörés)

Persze, mindez önmagában nem elég. Bizonyosfajta habitus, egyéni vonzalom is szükségeltetik hozzá.  Aki polgármester, képviselő, miniszter lesz, tudnia kell: bérezése jócskán elmarad a magángazdasági vezetők fizetésétől. Mégis, egy közintézmény választott pozícióviselőjének járandósága azért többszöröse (nemegyszer sokszorosa) az átlagkeresetnek. Tehát igenis futná belőle a szolid jólétre. A korrupció mértékéhez tagadhatatlanul hozzátesz, hogy sokaknak ez nem elég. Ne gondoljuk, hogy a kétes szerződéseken alapuló zsíros mutyi oka egyedül a pártrendszer financiális gyermekbetegsége. Kenőpénz nemcsak pártpénztárakba, de magánzsebekbe is bőséggel áramlik. Melynek eredője ugyanaz, ami a hitelek rabigájába döntötte a lakosság oroszlánrészét. Kivagyiság, rongyrázó úrhatnámság, a státusszimbólumok hajszolása, egyfajta konzumidióta „fogyasztási dühroham”.

Tipikus politikusunk posztmodern dzsentriként felvág a luxusháztartással, terepjárós vadászatokra jár, partikon sztárok mellett tülekedve reprezentál, külországi nyaralóban pihen. Minderre csak a járandóságából aligha telne. Emellett gyakran nála követelőzik a mohó rokonság, a házastárs, a gyerekek is könnyen jött pénzt látnak a hivatalban. „Polgármester (kormánytag, bizottsági tótumfaktum a férjem (feleségem, apám, testvérem), tán csak nem járhatok (öltözhetek, üdülhetek), úgy ahogy eddig!” Feudális csökevényként él a mentalitásban, hogy a királyi udvarban, vármegyében helyhez jutó embernek a „kíséretét”, pereputtyát is lehetőséghez kell juttatnia. S miután kellőképpen beleolvadt e becsületsorvasztó közegbe, a lebukást megelőzendő, „korrupciós vírushordozóként” immáron létkérdés számára, hogy minél több embert kompromittáljon, fertőzzön meg, vonjon be a körbe. Főleg azért, mivel így a rangsorban lentebb álló viszi el a balhét.

Úgy néz ki, most ez nem segít. Ki már megkapta, ki csak várja az ítéletet, ki éppen most került előzetes letartóztatásba. Csakhogy ilyenkor – ha az igazságszolgáltatás végzi feladatát - könnyen horogra akadhatnak újabb tettestársak, akik további leleplezésekkel szolgálnak. Akár ama bizonyos nehéz kő a Toldiban. Ha elindul, senki nem tudhatja, hová csapódik és kit talál el.  

Papp László Tamás