Demokráciában a választás mellett ez a direkt népi ügydöntést engedő forma teszi lehetővé, hogy a polgárok határozhassanak: vezetői milyen irányba hajózzák az országot. Ugyanakkor – mint bármely jogfajta – ez sem lehet korlát és nyakló nélküli. Rendszerváltáskor helyesen került bele a legfőbb törvényhelyekbe, miszerint a képviselők visszahívhatatlanok. Hiszen a többségelvű politikai kormányzás destabilizálódáshoz vezetne a honatyák időközi cserélgetése. Csakhogy emellett ideje beismerni: a népszavazási lehetőség parttalanná válása szintén hasonlóval fenyeget.

Március 9-ével egy közjogi üzemzavar jogászi fikcióból tényleges veszéllyé lett. Konkrétan az, hogy a hatalomgyakorlás indirekt parlamenti és direkt részvételi opciói lefedik egymást. Pontosabban utóbbi felülírja az előbbit. Vagyis a referendum nem a parlament mellett, annak hatáskörét kiegészítve, inkább helyette létezik. Elorozván a törvényhozás jogosítványait. Így a Fidesz nem egyszerűen a jogalkotás részévé vált, hanem a fölé kerekedett. Életbe léptetett a parlament egy döntést. (A szóban forgó ügyben közszolgáltatásokért fizetendő önrészről.) Mindezt az ellenzék – a néphez fordulva – hatálytalanította. Rákényszerítve a kormányt, hogy olyan (ellentétes tartalmú) módosítást fogadtasson el, mely a programjába ütközik. Amivel gyakorlatilag a politikai majoritás akarata népfrontos turmixszá válik.

Ha mindez alkalmi kisiklásból rendszeres gyakorlattá válik, gyakorlatilag ugyanoda vezetne, mintha eltörölnénk a konstruktív bizalmatlansági indítványt és az országházi mandátumok garantált négyéves élettartamát. Választópolgári létezésünket egyetlen folyamatos kampány bűvkörében töltenénk. Ahol képviselőink döntéseit immár nemcsak az Alkotmánybíróság vétózhatja, de a széles tömegek is. Cinikusan mondhatnánk: taláros bölcseink a „háromigenes” cserépszavazás kapcsán hozott döntésükkel rendkívül önzetlennek bizonyultak. Merthogy paragrafus-revíziós előjogukon továbbiakban a néppel osztoznak. Csakhogy van némi differencia. A jogforrási hierarchia őrei kizárólag akkor pöckölhetnek vissza egy törvényt, mikor az alaptörvénybe üközik. Ennek igazolását gondos vizsgálat, mérlegelés után lehet csak kibocsátani. A „népvétó” azonban a pillanatnyi közhangulat terméke. Mely olyan költségvetési folyamatokat indíthat el, amit a parlament nem tud helyreigazítani.

Kár volna persze mindezért a felelősséget Orbánék nyakába varrni. A Fidesz-elnök csak élt a közjogi bíráskodás által ölébe hullajtott lehetőséggel. Minden ellenzéki néppárt így cselekszik, ha megengedik neki. (2001. áprilisában a szocialisták kívántak népszavazással többletnyugdíjat és ingyen nyelvvizsgát adni a választóknak. Hogy a dologból semmi nem lett, a törekvés lényegét nem csorbítja. Szociális demagógiával túlköltekezésbe hajszolni a kormányt.) A felelősség lényegében két szereplő viszonylatában oszlik meg. „Elsőrendű vádlott” maga az Alkotmánybíróság. Hogy egyáltalán megengedte a kérések ilyetén feltételét. Mert akkor innen nincs megállás. Alaptörvényünk szellemén erőszakot téve így – a jogot félreértelmező belemagyarázással - szinte akármilyen megszorító (vagy közutálatnak örvendő) térítési díj, változással járó reformátalakítás blokkolható. De nem fogjuk sajnálni ezért a jelenlegi koalíció pártjait. Az Alkotmánybíróság csak jogelméletileg kaszálható el. A jelenlegi szituációt gyakorlatban viszont ők idézték elő.

Főként azzal, hogy 1997-ben az érvényességi küszöböt a megegyező feleletet adó szavazók teljes felnőtt korú választók létszámához viszonyított 50 százalékáról 25-re csökkentették. Ezzel gyakorlatilag lehetővé téve, hogy a lakosság „elsöprő kisebbsége” (kétmillió a nyolcmillióból) dönthessen az ország fontos ügyeiben. Tulajdonképp a kormányoldal maga vásárolta a kötelet, amire most politikailag felakasztották. Így aztán a sajátos alkotmánybírósági jogfelfogás és limitcsökkentő ’97-es alaptörvény-módosítás következtében beérett helyzet folyománya megjósolhatatlan.

Cikkének vége felé közeledvén a szerző nem akar zsákbamacskával házalni. Régi vágású parlamentaristaként nem igazán híve a népszavazás intézményének. De ha már létezik, úgy lehetne helyreütni a külsején is látszó ficamot, ha a két nagypárt leül. S kidolgozzák a „parlament és nép közötti munkamegosztás” szabálykódexét. Miszerint elkülönítendő, hol kompetens csak az országgyűlés és mi tartozik kizárólag a lakosságra. Hogy a szándékok ne keresztezhessék egymást. Ez persze logikusan az „össznépi döntésjog” törvényhozás javára való szűkítése lenne. De így a kecske csak megcsócsálná a káposztát, nem zabálná teljesen föl.

Valószínűbb azonban, hogy nem így lesz. Pontosabban: a kérdés rendezésére jó pár évet várnunk kell. Legalább addig, míg – kormányra jutva – a Fidesz is ocsúdik, belátván, mit szabadított önmagára is. Ha majd egy Orbán-kabinetet próbálnak referendumgúzsba kötni, talán sansz nyílik a Kerekasztalnál installált eredeti népszavazás-konstrukció visszaállítására. Addig marad a felülről vezérelt parasztvakítás. Melynek alapja a Lenin-parafrázis: „Minden hatalmat az embereknek!”