Vasutassztrájk: politika vagy érdekérvényesítés?
„Sztrájkolnak a vasutasok, azért késnek a vonatok!” – a hajdani, baktercsúfoló rigmus parafrázisa igaznak bizonyult az utóbbi napokban. Ha cinikusak lennénk, mondhatnánk, késnek azok munkabeszüntetés nélkül is. Talán ezért (is) van, hogy a mezei utasnak nemigen akarózik szolidaritást vállalni a bérharcra gyúró MÁV-dolgozókkal.
© Stiller Ákos |
A dolgozó kisemberek jelentős része magánalkalmazott. És – a piaci szektor közszférától elütő adottságai miatt – még gondolni sem mer a sztrájkra. Béremelést, ha egyáltalán, inkább csak akkor kap, ha nagyobb teljesítményt produkál. Vagy – egzisztenciális kockázatot vállalva – munkahelyet cserél. Érthető tehát, hogy ezek a polgártársaink nemigen éreznek sorsközösséget a veszteséges, pazarlóan működő állami cégek szakszervezeti funkcionáriusaival, sőt, dühösen fogadják nagymellényű nyilatkozataikat. A megítélésüket csak rontja, hogy ilyenkor a belpolitikai szereplők is óhatatlanul ringbe szállnak pro és kontra. A Fidesz Munkástagozatának elnöke például kijelenti, „…a vasutasok bérkövetelése egyáltalán nem irreális, azokat teljesíteni kell”. Azt is természetesnek ítélte, hogy a MÁV Cargo sikeres privatizációjából a vasutasok részesüljenek.
Nincs ebben persze semmi új. Csak a szerepek változtak. A vasút 1999-ben is ugyanolyan gyengén muzsikált, a dolgozóinak bizonyos hányada akkor is demonstratívan letette a szolgálatot. Csakhogy akkor például Horváth Béla, a Fidesz kisgazda szövetségesének reprezentánsa leszögezte: „a vasutassztrájk mögött a Független Kisgazdapárt parlamenti képviselőcsoportjának sejtése szerint azok a politikai erők állnak, amelyek nyolc évvel korábban a taxisblokádot is megszervezték”. De az épp hatalmon lévő jobboldalon általános ellenszenv övezte a megmozdulást.
Az akkor kormányközeli Nemzeti Egységmozgalom sajtóközleménye úgy vélte, az „SZDSZ, MSZP ellenzéki pártok, hasonlóan a '90-es taxissztrájkhoz, felkészültek az ország megbénítására. A szovjet megszállók kiszolgálói a 80-as években a hatalom tervszerű fellazítása mellett a gazdasági élet területére áttérve meggazdagodtak…Ugyanezeknek kezében van a szakszervezetek egy része, azok elszámolatlan öröklött vagyonával együtt. Most, amikor az új koalíciós kormány a nagy rablók felszámolásához fogott hozzá, érdekeiket féltve, mímelve a munkásvédelmet, sztrájkhullámot szerveznek, felhasználva azt az igazságtalanságot, melyet a Nyugat mér ránk, hogy az árak nyugatiak, a bérek pedig keletiek maradnak”.
Érdekes látni, hogy amennyiben ellenzékben vagyunk, a vasutasok a „mieink”, ha kormányon, akkor sötét cselszövők bábjai. Nem csoda hát, hogy a fásult átlagember – okkal vagy anélkül – a közéleti relevanciájú nagysztrájkokban inkább lát politikai játszmát, mint reális érdekérvényesítést. S nem tudni, mennyire vehető komolyan egy olyan felvetés, amely egy legatyásodott, iszonyú állapotban lévő állami óriáscégtől – megszorítások idején – tízszázalékos béremelést (illetve fejenként negyedmilliós „privatizációs bánatpénzt”) indítványoz. Nyilvánvaló, hogy ezt a cirka ötvenmilliárdos pluszkiadást csak állami támogatásból, a fejlesztésre szánandó bevétel megkurtítása (vagy az utasok viteldíjemelő továbbsarcolása) révén lehetne kinyögni. De ma is az a helyzet, hogy másfél-kétmillió versenyszektorban dolgozó adójából fizetik a nyugdíjemelést, az utazások idős- és diákkedvezményeit, az inaktív rétegek segélyeit, a legkülönbözőbb hatósági árkompenzációkat, a közalkalmazotti privilégiumokat. Akkor mennyire etikus, hogy – adófizető, teljes árú jeggyel utazó minőségében – újfent a középosztályra hárítsák a munkabeszüntetés révén kiesett bevétel, a sztrájkolóknak tett engedmények – vagyis egy rosszul működő dinoszaurusz zsaroló nyafogásának – cechjét? Ráadásul úgy, hogy az érintettek 86 százaléka nem is lépett sztrájkba – tehát még a vasutastársadalom közakaratáról se beszélhetünk.
Papp László Tamás