© AP

A világ GDP-jének ma még csak 5-6 százalékát birtokló Kína áll szemben a 30 százalékot kitevő Amerikával. A birkózás véleményem szerint nemcsak a növekedési dinamika különbségében van, hanem sokkal inkább abban, hogy a kínai növekedési modell mennyire tudja befolyásolni a világ globalizációs modelljét: kinek az intézmény- és szabályrendszere győzedelmeskedik. A tegnapi intézmény- és szabályrendszer amerikai típusú volt, a mai egyre kevésbé az.

Kérdés, hogy kié lesz a holnapi.

Ajánló

A HVG Kiadó Kínával kapcsolatos könyvei: - Kína, a nagy falat - Kína - barát vagy ellenség?

Niall Ferguson brit sztártörténész, és John Mearsheimer chicagói politológus-professzor egyaránt vallja, hogy Kína a következő évtizedekben drámai gyorsasággal fejlődik, gazdaságilag megközelíti az Egyesült Államokat, majd amikor az útjába áll, katonailag leteríti. „Inkább Godzilla lesz, nem pedig Bambi” – adta Mearsheimer cikke címéül. Szerinte kár reménykednünk, a történelemben valamennyi trónkövetelő békésnek látszott, majd brutális erőszakot alkalmazott – Kína sem cselekszik másként.

Zbigniew Brzezinski, Carter egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója „Make Money, Not War”, szabad fordításban „Keresd a pénzt, ne az ürügyet a háborúhoz” című cikkében vitába száll a fenti nézetekkel, szerinte Kínának nem éri meg háborúzni. Nemrég a kínai Politbüró két felkészült nyugati professzort hívott el, hogy elemeznék előttük kilenc nagyhatalom tündöklését és bukását a XV. század óta. Érdekes tanóra volt ez a hatalmas ország első emberei számára – írja Brzezinski, majd hozzáteszi: a 2008-as pekingi Olimpia és a 2010-es sanghaji Világkiállítás békés megrendezése igazolni fogja a világ előtt, hogy Kína mire képes. Kínának, írd és mondd, 2005-ben mindössze 24 olyan ballisztikus rakétája volt, amellyel el tudta érni az Egyesült Államokat. (És Kína 30 éve folytatott utoljára kéthetes háborút Vietnam ellen, ellentétben az Egyesült Államok számtalan katonai akciójával.)

Azok népes csapatához csatlakozom, akik szerint a következő évtizedekben három gravitációs kolosszus fog vonzást gyakorolni a világra: Amerika, az Európai Unió és Kína. Három különféle vonzóerő: Amerika előnye a globális versenyképesség, a létrehozott demokratikus intézmények és az életforma. Az Európai Unióé az integrációs minta. Kínáé pedig a növekedési dinamika, továbbá az a vonzerő, amelyet intézményes megoldásai, normái gyakorolnak a fejlődő világra.

© AP

Kína valami olyat tud ajánlani az ázsiai, afrikai, latin-amerikai országok jelentős részének, amit az amerikai globalizációs rendszer a Valutaalapon, a Világbankon, a Világkereskedelmi Szervezeten (WTO) illetve az OECD-n vagy éppen a NATO-n és az amerikai hadseregen keresztül nem tudott: az állam és a piac eltérő keverékét, illetve az „értékmentes”, kizárólag érdekalapú politikát. Az 1997-es ázsiai válság óta az IMF, illetve a nyugati globalizációs intézmények képtelenek kezelni a regionális és nemzetgazdasági válságokat. Ellenben az ázsiai, latin-amerikai és afrikai országok rendszeresen alkalmaznak kínai gazdaságpolitikai eszközöket, és vesznek igénybe kínai támogatást. És Kína a maga sajátos nagyhatalmi racionalitását követi: befektetéseiért, támogatásaiért cserébe nem követel piaci transzparens szabályokat, demokráciát.

A privatizációra, deregulációra és a liberalizációra támaszkodó washingtoni konszenzus szigorú piaci intézményi elvárásokat fogalmaz meg, a pekingi konszenzus arra az ázsiai szabályra épül, amit Robert Putnam harvardi professzor úgy fogalmaz meg: „megteszek érted valamit most, mert egyszer talán majd te is tehetsz értem valamit”. Félreértés lenne a kínai magatartást a nyersanyagért tömegáru, vagy nyersanyagért fejlesztés egyszerű kereskedelempolitikájával leírni. A kínaiak hálókat szőnek és hosszú távra számolnak. Nincs se demokrácia-elvárás, se hűség megkövetelése a helyi elittől.

Az amerikai stílusú globalizáció elvárja valamennyi partnertől, hogy teljesítsen bizonyos demokráciakritériumokat, és mindent megtesz, hogy a helyi politikai és gazdasági eliteket szövetségessé és/vagy kiszolgálóvá tegye. Mindenütt van Nyugat-barát, Amerika-barát párt, mozgalom, törzs. Kína, Teng óta, letett erről. Nincs ideológiai követelmény. Nincs kínai demokratikus vagy diktatórikus minta. Nem kell szeretni a kínaiakat. Nem kell átvenni az értékeiket. Nem kell zászlójuk alatt harcolni a világ proletariátusáért, szegényeiért. Nincs háború a terrorizmus ellen. Mindenki azt tesz politikailag a maga régiójában, országában, amit akar. Ha jólesik, felaprítja népét, ha akar, demokrata. A szabály az, hogy a támogatásnak, a fejlesztésnek csak meghatározott százalékát lophatja el, és önként – némi késztetéssel – Kínával együtt szavaz a nemzetközi intézményekben.

Amikor 1987 tavaszán először Kínában jártam, Pekingben nekem rohant egy biciklis asszony, annyira megdöbbent azon, hogy fehér embert lát. A széles utakon biciklisták ezrei kerekeztek, néhány tömött busz füstölgött, és a pártvezetők hatalmas fekete autói suhantak. De akkori látogatásomon, látva a kantoni és sencseni üzemeket, értettem meg, hogy a szovjet típusú szocializmusnak vége. Legutóbbi utamon, éjfélkor, nem tudtam átmenni a hömpölygő kocsisor között a sanghaji utcán. Alighanem a 2001 utáni, amerikai, egypólusú globalizációnak vége.