Szervita tér, 2007 szeptember 18, előállítás. Az államnak minden eszköz rendelkezésére áll. © MTI

A „tévé ostrom” évfordulóján tüntetők leköpdöstek, virágfölddel dobáltak meg autókat, néhánynak rövid ideig az útját elállták. Egyik politikusunk, egy volt miniszter arról számolt be, hogy nemrég sunnyogva kereste a kijáratot, ahol elmenekülhet üldözői elől. Azon a napon, amikor megszavazták a vagyontörvényt, a képviselők soron kívül meghallgatták a rendészeti minisztert, és kérték, adjon garanciát szabad elvonulásukra. Mindennek hatására egyik bulvárlapunk azzal a címmel jelent meg, hogy „Huligánok üldözik a képviselőket”, egy internetes publicista pedig a Kossuth téri, valóban kevéssé felemelő jelenetekből egyenesen arra következtetett, hogy „küszöbön állnak a pogromok”.

Max Weber írja A politika, mint hivatás című tanulmányában, hogy „a modern államot szociológiailag végül is csak egy speciális eszközével határozhatjuk meg, mely éppúgy sajátja, mint minden politikai szövetségnek, ez pedig az erőszak”. Majd így folytatja: „a törvényes állam önmaga számára igényli a legitim fizikai erőszak monopóliumát, és így az erőszakhoz való jog egyedüli forrása.” Törvényszegés esetén a polgárai előtt tekintélyes, legitim állam sokszor csak azért nem nyúl az erőszak eszközéhez, mert beéri a vele való fenyegetéssel.

Előfordulhatnak esetek, amikor a gyülekezési szabadság és a véleményszabadság megnyilvánulásai agresszív gesztusokkal párosulnak, anélkül, hogy valóban erőszakra kerülne sor. (Ilyen például a közbekiabálás, a leköpdösés, vagy a tojásdobálás.) Ekkor a rendőrség, úgy is, mint az állam legitim erőszakszerve, jól teszi, ha erőt mutat, és elszigeteli a tüntetők kemény magját, akár úgy is, hogy kiemeli őket a tömegből, de fellépésével nem gerjeszti a konfliktust. Azt, hogy ilyen helyzetekben hol húzódik a határ, tudniuk kell a rendőri vezetőknek. A magyar országgyűlési képviselőknek, akinek védelmét az egész államapparátus biztosítja, nincs valóságos okuk a félelemre fizikai épségük miatt: az állampolgárok durván kritikus, pejoratív véleményének elviselése viszont munkakörükhöz tartozik.

A parlamentarizmus történetében persze előfordult, hogy a képviselőkre valódi veszély leselkedett, akár az ülésteremben is. Elég, ha itt felidézzük a francia forradalmat, ahol a „hegypárti Konvent” ülésein figyelemre méltó dolgok történtek. Tudnivaló, hogy a francia forradalom képviselői 1793 szeptemberétől a „Nép Palotájának” nevezett Tuilleriák épületében üléseztek, jórészt ott is laktak. Ide a párizsi nép radikális csoportjai, melyek a jakobinusokat támogatták, folyamatosan ki- és bejártak, mert vezéreik éltek a „petíció jogával”. A radikális tömeg megtöltötte a karzatokat, és ha nem tetszettek a szónoklatok, vagy a politikai helyzet úgy kívánta, minden további nélkül benyomult a padsorok közé.

A politikai szenvedélyektől fűtött nép gyakran beavatkozott a képviselők egymás közötti, gyakran erőszakba torkolló konfliktusaiba. A Tullieriák épületének közelében állt, és állandóan működött a guillotine is. 1795 május huszadikán egy Féraud nevű képviselő szembeszállt a tömeggel, mely lehurrogta az ülést levezető elnököt, és a képviselőkbe belefojtotta a szót, de vesztére. A felfegyverzett közönség összekaszabolta. A politikus véres fejét egy pikára tűzték, és miközben a sokaság nevetett és tapsolt, felnyújtották a konvent halálsápadt, remegő elnökének. Ezután - a korabeli források szerint - a képviselőket megfélemlítő tömeg kórusban üvöltötte: „Kenyeret! Kenyeret, de most! Szabadságot a hazafiaknak! Le a gazemberekkel! Tartóztassák le a képviselőket! Tartóztassanak le mindenkit!”

Amikor III. Napóleon 1851 december 3-án államcsínnyel átvette a hatalmat, és feloszlatta a parlamentet, a második köztársaság képviselőinek egy csoportja fegyveres ellenállást szervezett. Baudin képviselő Párizsban, a rue Sainte-Marguerite utca sarkán emelkedő barikádnál az alkotmány védelmére szólította fel az embereket. Feljegyezték, hogy valaki a tömegből ezt kiáltotta neki: „Mit képzel, hagyjuk magunkat legyilkolni, hogy önök megtarthassák a napi huszonöt frankjukat?”. Erre Baudin állítólag ezt válaszolta: „Maradjon csak egy percig, barátom, és megláthatja, hogyan hal meg az ember huszonöt frankért.” .

A magyar történelemben a képviselők sorsa nem kevésbé volt viszontagságos. Horthyék meghurcolták Károlyi Mihály híveit, az októbrista képviselőket, a nyilasok pedig mentelmi jogát semmibe véve, kivégezték Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Aztán jöttek a kisgazda képviselők, Saláta Kálmán és társai elleni koncepciós perek. 1947 február 25.-én a szovjet titkosszolgálat emberei elhurcolták Kovács Béla képviselőt, akit nem adott ki a ház mentelmi bizottsága. Az debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökét, Zsedényi Béla jogászprofesszort 1950-ben koholt vádak alapján életfogytiglani börtönre ítélték, ahol 1955-ben halt meg. Bár az ellene hozott ítéletet 1963-ban megsemmisítették, erről a családját csak 1989 júliusában értesítették.

Hasonló veszélyeknek a magyar honatyák nincsenek kitéve. Remélhetőleg a rendőrség is megtanulja profi módon kezelni az önjelölt népvezérektől feltüzelt, fogyatkozó számú radikális tüntető megnyilvánulásait.

Pelle János