2007. július. 27. 11:59 Utolsó frissítés: 2007. július. 27. 12:31 Vélemény

Olaszliszka: lincselés és verbális pankráció

Egy honi prókátor fennakadt az olaszliszkai „sajnálatos eseményeknél” használt lincselés szón, és a résztvevők nevében kártérítést követel, és csillagászati összegű bírság kivetését. Provokatív kezdeményezése csak olajat önthet a tűzre, és a valódi érdekvédők helyzetét nehezítheti.

 Sokan elképedtek azon, hogy a tavaly október 15-i tragikus olaszliszkai lincselés résztvevőinek nevében egy ügyvéd, Gyury József Gergely százmillió forintos kártérítés megítélését és milliárdos bírság megítélését indítványozta, arra hivatkozva, hogy ügyfelére nézve a „lincselés” szó súlyosan megbélyegző, és rasszista képzeteket kelt. Milyen reakcióra számíthatott a prókátor, akit az egész, nagy médiafeltűnést keltő, ámde teljesen szakszerűtlen jogi furfang kiagyalójának tartok? Nyilvánvalóan arra, hogy a magyar szélsőjobboldal, rasszista nézetekkel kacérkodó sajtója felhördül, és kórusban gyalázni kezdi az olaszliszkai cigányokat, és úgy általában a cigányokat. Ellenségeknek nevezi őket, akiket ezután, mint áldozatokat, védelmükbe vesznek a jogvédők. Megmozdul a bal-liberális közvélemény, prominensei a szokott produkciójukat nyújtják: tiltakozó nyilatkozatok, aláírásgyűjtések, esetleg kisebb demonstrációk, melyekkel szemben azután az Árpád-sávosok fenyegetően lépnek fel, a rendőrség pedig mindezt tanácstalanul nézi.

Újra égszakadás, földindulás egy valóban megrázó ügyben, melyről már azt hittük, nyugalomra térhetünk fölötte. Kifejezetten bölcs lépésnek tartom, hogy az elsők között szólalt meg az ügyben Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke, aki a nyilvánosság előtt kijelentette: "Így nem lehet közös hazát építeni". Azt mondta: "ez az egyéni akció alkalmas arra, hogy olajat öntsön a szélsőséges, radikális és ordas eszmét hirdető csoportok tüzére, akiknek célja a megosztás, a félelemkeltés és a zűrzavart szülő káosz teremtése".

Az ügyvéd úr kitalált valamit, amivel magával irányíthatja a figyelmet, reklámot csinálhat magának. Nem törődött ő sem általában a cigányokkal, sem pedig a szerencsétlen családdal, melynek tagjai, közeli és távoli rokonaikkal együtt egy tragikus pillanatban Magyarországon hosszú ideje példátlan bűncselekményt hajtottak végre, melyért a bíróság előtt felelnek majd. Gyury József Gergely elérkezettnek látta az időt, hogy a „lincselés” szó körül vitát gerjesszen, s ezzel beszálljon abba a verbális pankrációba, mely már hosszú ideje folyik a cigány kisebbség nevében fellépő „politikailag korrekt” médiacenzorok és a többségi társadalom között.

Gondoljuk csak meg, hogy a cigányság leírására, lakóhelyének, tevékenységének megjelenítésére használt hagyományos kifejezéseink az elmúlt évtizedekben folyamatosan szalonképtelenné váltak, sértőnek és diszkriminatívnak számítanak. Magát a diszkriminációt, ez előítéletes gondolkodást persze mindezzel nem sikerült felszámolni. Azzal, hogy az emberekbe „szűrőt építettünk” melyeken bizonyos szavak fennakadnak, csak megnehezítettük, hogy az ezen a téren végzett közvélemény kutatások eredménnyel járjanak.

Miért ne lehetne vitát generálni a „lincselés” szó sértő jellegéről? Ezen az alapon érzékenységet sérthet, ha bizonyos bűncselekmény fajtákkal, mint például a színesfém lopással önállóan foglalkozik a hazai kriminalisztika, ahelyett, hogy a megélhetési bűnözés eufemizmusába burkolná.

Hasonló helyzet alakult ki az Egyesült Államokban is a fekete kisebbség vonatkozásában. „Bármilyen utalás a halálbüntetésre egyben utalás annak szükségességére is, hogy visszatartsuk a feketéket és a szegényeket az erőszaktól. Az érv, amely szerint a szegények és a feketék aránytalanul gyakori célpontjai a halálbüntetésre vonatkozó törvényeknek, a közvélemény egy részében kétségtelenül táplálja a félelmet, sőt, az összefüggés effajta árnyaltsága azt még hatásosabbá teszi, mivel a halálbüntetés, mint minden sűrítő szimbólum, azokból az asszociációkból meríti az erejét, melyeket nem mond ki”, írja Murray Edelmann, Politikai ellenségek konstruálása című tanulmányában.

Attól tartunk, hogy a hazai értelmiség egy része valószínűleg azért összpontosítja erejét a „nyelvi pankrációra” kisebbségi ügyekben, mert a kisebbségek helyzetének tényleges javítása meghaladja az erejét, mégis úgy érzi, tenni kell valamit az elnyomottakért, a kisemmizettekért. Tisztességes reakció, de a legtöbb esetben pótcselekvés, neurotikus kirohanás, melytől nem lesz kevesebb a rasszizmus a magyar társadalomban, sőt. Ráadásul még cinikus prókátorok is vérszemet kapnak tőle, akik arra is képesek, hogy az olaszliszkai lincselés félig behegedt sebét is véresre kaparják. Ha hagyjuk.

Pelle János