Iráni-brit fogolyválság
Irán teokrata vezetésének jogelődje a síita muszlim állam fennállása alatt többször is kezelt úgy nyugati vonatkozású túsz-és fogolyügyeket, hogy nemcsak jól, de megerősödve evickélt ki belőlük. Valószínű, hogy Teherán megint úgy érzi, bevállalhatja tizenöt brit katona fogva tartásának kockázatát. A nukleáris ambíciói miatt diplomáciai páriává vált ország – ha kenyértörést tán nem is akar – demonstrálni kívánja az euroatlanti blokknak: csöppet sem fél a nemzetközi szokásjogot felülíró, sőt kiiktató eszközök bevetésétől.
"Megbánást" mutató brit katona az iráni tévében |
Épp kezdték volna feledni a hatalmas és csúfos kudarcot, amikor jött a rákövetkező: 1986 novemberében kirobbant az Irangate-ügy. Előző év májusában egy Boeing 707-es indult Washingtonból Teherán felé, szupertitkos küldetéssel. Fedélzetén Oliver North és John Poindexter, Reagan elnök Nemzetbiztonsági Tanácsának kulcsfigurái. Fegyverszállítási ajánlatot vittek az ajatollahnak – olyan időben, mikor az USA hivatalosan az ország legveszélyesebb ellenségei közt tartotta számon Iránt.
A sztori dióhéjban: 1984 nyarán a kongresszusi demokraták elfogadtatták a Boland-törvényt, amely megtiltotta a nicaraguai kontrák támogatását. Ez a térségbéli szovjet expanzió előtti kapunyitást jelentette. Ugyanekkor Libanonban Irán-barát fegyveresek USA-állampolgárokat ejtettek túszul. A kettős válságszituációból a Reagan-adminisztráció egy jogsértő – de tagadhatatlanul amerikaias gyakorlatiasságot és kreativitást felmutató – trükkel akart kikecmeregni. A Fegyverkivitelt Szabályozó Törvényt (és ama elvet, hogy Washington nem tárgyal vagy üzletel terroristákkal és terrorizmust nyíltan támogató államokkal) megszegve, páncéltörő rakétákhoz szükséges alkatrészeket szállított Teheránnak, hogy elérje a túszok kiszabadulását. Ezt el is érte és az alkatrészekért kapott pénzt (kb. 12 millió dollárt) egy titkos, a költségvetést ellenőrző szervek számára elzárt bankszámlára rakták, abból finanszírozva a kontrákat. (megszegvén a Boland-törvényt).
Kipattanván, a skandalum rendkívül nagy presztízsveszteséget okozott Amerikának. Ha ugyanis a túszejtők szponzorait fegyverekkel kenyerezzük le, nem felhívás ez arra, hogy újabb túszokat ejtessenek, látván, hogy ez milyen kifizetődő? Arról nem is beszélve, hogy ekkor, az irak-iráni háborúban az USA éppenséggel Bagdadot tekintette szövetségesének. És ugyan milyen joggal követeljük más országoktól a latorállamok bojkottját, ha mi sem vagyunk következetesek? Vagyis Teherán ismét profitált a dologból – a fronton éppúgy, mint a zöldposztós csatatéren vagy az istentelen Nyugattal folytatott médiaharc vonalán.
Brit haditengerészek az iraki partoknál © AP |
A britek elfogásának körülményeiről a két érdekelt fél verziója köszönő viszonyban sincs egymással. Péntek délutánra már két túsz, a 26 éves Faye Turney, a csoport egyetlen nőtagja, és Nathan Thomas Summers is „elismerte” az iráni tévében, hogy engedély nélkül tartózkodtak a perzsák vizein, amikor elfogták őket, és bocsánatot kértek fogvatartóiktól. Tony Blair undorítónak nevezte az ily módon kikényszerített nyilatkozatokat, de egyelőre London nem helyezett ellenlépéseket kilátásba. Talán az irániak megelégednek a foglyok és rajtuk keresztül a brit kormány megaláztatásával, és szabadon engedik a tengerészeket. Ha nem, az iráni túszdráma veszélyes, ma még beláthatatlan fejezete veszi kezdetét.
Papp László Tamás