2005. november. 16. 00:00 Utolsó frissítés: 2005. november. 16. 19:06 Vélemény

Ladányi János: Párizs üzenete

Párizs messze van ugyan, a francia társadalom és az észak-afrikai, az iszlám fundamentalizmus által is befolyásolt bevándorlók helyzete - minden erőltetett párhuzam ellenére - nagyon jelentősen különbözik a magyarországi helyzettől. A szegénység és az etnikai kirekesztettség összekapcsolódása mégis mindenhol veszélyes társadalmi konfliktushelyzetet teremt(het). Nálunk is.

© Dudás Szabolcs
Miközben egy november eleji tudományos tanácskozás tanúsága szerint újra megélénkülni látszik a vita arról, hogy melyek azok a társadalmi csoportok, amelyeket az államnak kiemelten kellene támogatni, mintha valami távlatos nemzeti közmegegyezés lenne kialakulófélben, mely szerint az lenne a legjobb, ha az állam a legszegényebbektől "a társadalom erős derekán" át az elitig lehetőleg mindenkit kiemelten támogatna. Csak arról esik igen kevés szó, hogy Magyarországon ma alapvetően kétfajta szegénység létezik. Az egyik, a döntően jövedelmi egyenlőtlenségként leírható szegénység a népesség legalább egyharmadát érinti. Róluk a jelenleginél sokkal jobb gazdasági feltételek között sem képes az állam gondoskodni. De erre nincs is szükség, mert az ilyen típusú szegénység a gyors és tartós gazdasági növekedés hatására visszaszorul (anélkül pedig a legköltségesebb szociálpolitika hatására sem). Magyarországon az 1990-es évek közepe óta - még ha nem elég gyorsan, nem elég széles rétegekre kiterjedően és nem megtorpanásoktól mentesen is - ez így is történik.

Az igazán súlyos szociális problémát az okozza, hogy a rendszerváltást követő gazdasági átalakulás és válság következményeként a magyarországi szegénységnek minőségileg új típusa jelent meg. Ide a fentebb említett egyharmadnál jóval kevesebben tartoznak, számításaim szerint a népességnek "csak" 7-8 százaléka. Velük kapcsolatban nem egyszerűen szegényekről, hanem mélyszegényekről, nem egyszerűen munkanélküliekről, hanem tartósan munkanélküliekről beszélhetünk. Az ilyen típusú szegények száma általában még tartós és gyors gazdasági növekedés hatására sem csökken, mi több: életkörülményeik, kirekesztettségük a társadalmi többség helyzetének javulása közepette is súlyosbodhat. Társadalmi kirekesztettségük, etnikai diszkriminációjuk - és gyakran szélsőséges lakóhelyi szegregációjuk - akár generációkról generációkra öröklődhet át, ahogy ennek már ma is láthatóak a jelei. Az ilyen típusú szegénység visszaszorulásához ezért a tartós és gyors gazdasági növekedés sem elégséges feltétel. Körültekintő és hatékony állami programokra van, lenne szükség.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a legrászorultabbak - a legszegényebb, legkirekesztettebb társadalmi csoportok, a városi etnikai gettók és a gettósodó falvak lakói - általában kimaradnak (részlegesen vagy teljesen) a kedvezményezettek köréből. Az érdekeiket érvényesíteni nem tudók problémáira az - egyébként igen kívánatos - adócsökkentés sem jelent önmagában megoldást, mert az adócsökkentéstől várt gazdasági növekedés többnyire meg sem érinti őket.

A modern jóléti államnak - ellentétben a mostanság hangoztatottaktól - nem az elitet kell támogatnia, hanem az oktatás, a tudomány, a kultúra, az innováció, az egészségügy, a környezetvédelem fejlesztésével a gazdasági és társadalmi felzárkózás számára kell kedvező feltételeket teremtenie. Ugyanezt a célt szolgálná a leghátrányosabb helyzetű térségeknek a mainál jóval erőteljesebb fejlesztése, valóban nagy léptékű munkahelyteremtő programok kidolgozása s főleg: hatékony működtetése. Ez nem ábránd, hiszen a munkanélküliség ilyenfajta csökkenése, a járulék- és adófizetők számának növekedése bizonyosan mérsékelné a munkabérek járulékos költségeit, és jótékony hatása lenne az ország versenyképességére. Mivel pedig ez - a mostanában használni kezdett kategóriával szólva - az "elöl haladók" számára is kedvező, az ilyen programokhoz akár még ezen rétegek politikai támogatását is meg lehetne szerezni. Ezen régóta esedékes lépések a mélyülő társadalmi szakadék áthidalását szolgálhatnák, végre valóban csökkenhetnének az egyre vészterhesebb szociális és etnikai feszültségek.

Párizs, minden lényeges eltérés ellenére, ezért igazi figyelmeztetés Magyarország számára. És ne feledkezzünk meg arról, hogy 2004 kora tavaszán szomszédunk, Szlovákia - erőszakos cselekményekkel és ártatlan áldozatokkal járó - éhséglázadásokkal volt kénytelen szembenézni. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy az egymástól is elszigetelt és meglehetősen eltérő helyzetű cigány csoportok mindenféle komolyabb szervezettség nélkül egész országrészekre kiterjedő, hetekig tartó ostromállapotot hozzanak létre, valami igazság talán mégis lehet azokban az akkori szlovák kormánypárt által megfogalmazott híresztelésekben, hogy a titkosszolgálatokkal igen jó kapcsolatot ápoló ellenzék közvetlenül a választások előtt mégiscsak játszott valamekkora szerepet az események megszervezésében. A Magyarországon szükséges szociális intézkedésekről vitatkozva, kormánynak és ellenzékének - meg mindenféle független értelmiségieknek - talán mégsem kellene úgy tenni, mintha a másfél évvel korábbi szlovákiai vagy a mostani franciaországi etnikai zavargások valami távoli bolygón történnének.

LADÁNYI JÁNOS

(A szerző szociológus)