© Túry Gergely

Semmi kétség, kényes a téma. Ahány helység, annyiféle érdek, presztízs, politikai vagy éppen szakmai ambíció fűződhet ahhoz, hogy külön úton járjanak, avagy annál korszerűbb, integratív megoldást keressenek. Az Oktatási Minisztérium középtávú közoktatás-fejlesztési stratégiáról több mint két éve íródott munkaanyagának készítői láthatóan maguk is tisztában voltak azzal, hogy ingoványos talajon lépkednek, s jobb nem egyértelműen állást foglalni a kérdésben. Egyik mondatuk agyonütötte a másikat. "Az intézményfenntartók alacsony társulási hajlandósága jelentős mértékben hozzájárult az elaprózódott intézményhálózat kialakulásához és a hatékonysági problémák fokozódásához. Ugyanakkor a kistelepülések helyi politikai ragaszkodását intézményeikhez érthető és hosszabb távon is fennálló ténynek kell tekinteni." Erre aztán valóban nehéz stratégiát alapozni!

A modernitást sikeres vállalkozóként és aktív politikusként egyaránt sajátjának érző Gyurcsány Ferenc egészen biztosan maga sem gondolja azt, hogy a hasonló szintű oktatást biztosítani aligha képes, rengeteg kis egyedből álló iskolarendszer lenne a "szebb jövő" felé haladás legmegfelelőbb támasza. Éppen ellenkezőleg: az a fajta szétaprózottság, amely inkább felerősíti, semhogy segítene eltüntetni a különbségeket, amely megnehezíti, hogy az amúgy sem túl bőségesen rendelkezésre álló eszközöket a legeredményesebben alkalmazzák az oktatásban, s amely a legjobb szándék ellenére is csak konzerválni tudja - ahelyett, hogy megszüntetné - a tanulásnak akármilyen szempontból vett szegregációját, semmiképp sem válhat a "tudásalapú társadalom" építményének legalsó tartókövévé.

Az Egyesült Államokban, ahol a hatvanas évek végén arról szólt a történet, hogy akár az iskolás korú gyerekek kényszerű buszoztatásával is érjék el, hogy fehérek és színes bőrűek legalább megközelítően azonos feltételek között tanulhassanak, az 1972-es elnökválasztási kampányban a demokrata elnökjelöltségre pályázó McGovern szenátor így fogalmazott: "Az iskolabuszozás, illetve a tankerületek újraszervezése az az ár, amelyet a száz éve tartó és a letelepedésben kifejezésre jutó szegregációért ma fizetnünk kell."

Hajlok tehát arra, hogy azt higgyem, már megint valami másról van szó, mint az iskolaügyről. Vagy a miniszterelnök párton belüli ellenfeleinek, bírálóinak tett taktikai engedményről, vagy az utóbbi hónapokban ismét "renitenskedni" látszó koalíciós partner gyengéd megleckéztetéséről, de leginkább talán annak deklarálásáról: íme, újabb bizonyíték arra, hogy a "központ" nem szól bele a helyiek dolgába. Pedig dehogyisnem. Pont azzal avatkozik be, hogy az országos politika rangjára emeli egy igazából még le sem folytatott vita eldöntését, melynek kimenetelét végül is nagymértékben befolyásolni fogja, hogy a ki tudja, kinek és miért kedvesen hangzó szavak mellett (után) a szegregáció újratermelődésének veszélyét is magában hordozó variációt támogat, avagy hagyja a szakminisztert és apparátusát, hogy ők kínlódják ki a jobbnak tűnő megoldást.

LIPOVECZ IVÁN

(A szerző a HVG korábbi főszerkesztője)