Számottevően csökkent az európai intézményekbe vetett bizalom az utóbbi fél

© Horváth Szabolcs

évben - derül ki többek között az Eurobarométer legfrissebb felméréséből. Igaz ez a monetáris egység szimbólumára és hétköznapi megtestesülésére, az euróra is. Olyannyira, hogy néhány, súlyos gazdasági problémával küszködő országban, mindenekelőtt Olaszországban, már a gazdaságpolitikai döntéshozók részéről is komolyan felmerült a kilépés az eurózónából, aminek ésszerűségét jó nevű nagybankok tanulmányai is alátámasztani látszanak. Eközben nálunk - hasonlóan a többi új EU-taghoz - a gazdaságpolitikusok töretlenül támogatják a közös valuta lehető leggyorsabb átvételét, s a vita legfeljebb arról folyik, hogy 2010-ig ez viszonylag könnyen megvalósítható-e (Pénzügyminisztérium) vagy éppenséggel rendkívüli erőfeszítéseket tesz szükségessé (jegybank).

A hazai porondon mindenesetre háttérbe szorultak azok a nézetek, amelyek óvnak az euró korai bevezetésétől. Pedig látszólag erős támaszt lelhetnek abban, hogy az EU három régiója (az eurózóna, a közös valutaövezetből kimaradt három régi tagállam, illetve a tavaly csatlakozottak) közül tartósan az euróövezet tagországaiban a legalacsonyabb a gazdasági növekedés, és ez többnyire a munkanélküliség emelkedésével is párosul. Eközben Nagy-Britannia, Dánia és Svédország, valamint az új tagállamok GDP-je viszonylag ütemesen nő, és általában a munkapiacot is javuló trendek jellemzik. Vajon tényleg az euró és tartozékai - az egységes kamatláb, illetve a stabilitási és növekedési egyezmény merev szabályrendszere - miatt van válságban az olasz, a német vagy a francia gazdaság? Ha igen, akkor minek sietni a bekerüléssel egy olyan klubba, amely egyre mélyebb válságba manőverezi önmagát?

Nyugat-Európa nagy kontinentális országainak sikertelenségét azonban nem a "rossz" monetáris vagy a túlságosan szigorú fiskális politika okozza. Ez utóbbit mellesleg évek óta megszegik, és várhatóan mostani, könnyített formájában sem fogják betartani, nem úgy, mint Finnország, Írország vagy Spanyolország, ahol az államháztartási gazdálkodás kiegyensúlyozott, és gyors a növekedés. Vagyis: az euró, illetve a kapcsolódó monetáris politika és fiskális szabályrendszer aligha oka a makrogazdasági bajoknak - a növekedési és munkapiaci problémák sokkal inkább strukturális természetűek, és a korábbi gazdaságpolitikai hibák következményei. Ha Olaszországot - az Economisttal szólva - Európa jelenlegi "igazi beteg emberének" tekintjük, akkor az alacsony munkapiaci részvétel, ennek tükreként az inaktívak magas aránya, a rövid munkaidő, a viszonylag alacsony képzettségi színvonal és a kutatásintenzív ágazatok gyengesége a problémák fő okozói. Ráadásul a délkelet-ázsiai országok drámai versenyképességi előnye a hagyományos olasz könnyűipari termelési kultúrák szinte mindegyikét megrendítette. A leértékelés, amely korábban más nyugat-európai országokkal szemben időről időre korrigálta az olasz versenyképesség gyengülését, az euróövezetben már nem járható út. A globalizáció körülményei között persze a délkelet-ázsiai konkurensekkel szemben amúgy sem lenne eredményes; inflációt gerjesztene, és jelentősen emelné a kamatokat, illetve az államadósság terheit.

Semmi sem bizonyítja, hogy amennyiben Magyarország megpróbálna minél később belépni az euróövezetbe, netán hosszabb időre teljesen kimaradni belőle - ami nem mellesleg jogi természetű problémák sokaságát vetné fel -, akkor megúszná az olaszhoz hasonló negatív szcenáriót. Ráadásul a visegrádi országok közül Szlovákia után Lengyelország is - épp a múlt héten - deklarálta, hogy már 2009-ben szándékozik bevezetni a közös valutát. Így a magyar csatlakozás 2010 utánra halasztása egyértelműen azzal fenyegetne, hogy az ország helyzete periferikussá válik versenytársaihoz képest. A tőkeáramlási trendek megfordulása, a kamatok és állampapír-piaci hozamok emelkedése, az infláció megugrása, a forint elértéktelenedése - ezek lehetnek egy ilyen forgatókönyv egymást követő jelenetei.

Közgazdaságilag tehát nehéz indokokat találni az euróövezeti belépés késleltetésére. De a belépéshez szükséges államháztartási kritérium pusztán formális teljesítése is ellenjavallt. Előbb-utóbb úgyis kiütközik a fiskális kiskapukat keresgélő, tartós szerkezeti reformok helyett egyszeri tételek kreatív könyvelésében bízó, adatokat kozmetikázó ravaszkodás - lásd az olasz mellett a görög vagy a portugál példát. Célszerűbb mélyrehatóan, hosszú távra rendbe tenni a költségvetést, s utána éberen őrködni az egyensúly felett - függetlenül politikai ciklusoktól és társadalmi igazságossági vízióktól. Hogy mindez terhes történelmi örökséggel, ám súlyos társadalmi-politikai feszültségek nélkül is lehetséges, meggyőzően bizonyítja Spanyolország tapasztalata, ahol az infrastrukturális modernizációs programok sem akadnak el.

A klubból tartósan kimaradva számunkra alighanem keserű lenne az élet.

(A szerző közgazdász)