Mintha az öngyilkosságok ténye valami hétköznapi dolog lenne, afféle népi megfigyelés: ha kavarognak a varjak, hó lesz, ha meg emberek felakasztják magukat, karácsony.

Szerencsétlen egybeesés, karácsony, vagy csak elértem abba a korba, mikor az emberek egy része gyereket csinál, a másik pedig megöli magát? De épp most búcsúztattuk el egy egyetemi évfolyamtársam. Már fiatalon elismert lett a szakmájában, mégis a halált választotta. Pár napja egy ismerősömet vigasztaltam: egyszerre több, hozzá közel álló ember is épp most vetett véget az életének. Az sem volt túl régen, hogy a sokak által csak óriási netes trollként ismert apuka választotta utolsó gyilkos tréfájának az öngyilkosságot.

Az elmúlt 7-8 évem jelentős részét brutális szorongásokkal kellett együtt töltenem. Mint amikor az ember végigrettegi a munkanapját, mert nem emlékszik, hogy kihúzta-e a vasalót. Csak éppen nem fél napig, hanem fél évig, sokkal rosszabb, megfoghatatlanabb rémképekkel, mint egy túlhevült vasaló. Reális és irreális félelmek gyötörtek, amelyek elmúltak, és előjöttek, hiába cáfolta meg őket ezerszer a racionalitás. Ott voltak szinte az összes pillanatban, nem tudtam elengedni őket. Sokszor úgy éreztem, megőrülök. Nem tudtam mit kezdeni velük, nem tudtam róluk beszélni sem, mivel kimondva semmi értelmük nem lett volna. Maximum az, hogy a körülöttem lévők őrültnek néznek. A külvilág így mindebből nem sokat érzékelt, életem az életem, ami belülről néha pokol volt.

A megmentőm Karczag Judit pszichológus volt. Judit elismert szakember volt, több könyv szerzője, gyerek szakpszichológus, főiskolai oktató. Hetven éves, szellemileg teljesen friss, művelt és intelligens. Ültünk a budai értelmiségi enteriőrben, régi könyvek és családi ereklyék között, cigiztünk és beszélgettünk a problémáimról. Aztán mindenféle másról. A családomról, az aktuális barátnőimről, a diplomamunkáimról, politikáról, világkörüli utazásokról és híres magyar írókról. Ő kérdezett, én meg egyet tettem, mindent elmondtam őszintén, amit érzek, vagy képzelek.

Úgy tűnt, mintha semmi nem változott volna, közben meg mégis. Nem úgy, mintha beadtak volna valami gyógyszert, amitől megszűnik a fájdalom. Szorongó, görcsös ember maradtam. De amikor jöttek az újabb parák, egyre kevésbé voltak rettenetesek, pláne irreálisak. Sikerült megérteni őket, és így már nem éreztem magam tehetetlennek. Judit nem változtatott meg, csak kihozta belőlem a képességet, hogy értsem és uralni tudjam, aki vagyok, merjek magammal szembenézni, átlépni a gátlásaimon. A rádöbbenés, hogy minderre képes vagyok, a legfőbb motivációs erőm azóta is. Kábítószer, amit minden félelem és nehéz probléma esetén magamba adagolok.

Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem így történik. Talán öngyilkos leszek. Talán nem. Talán elfojtok mindent és elmúlik. Vagy kitör később? Végigszenvedek négy-öt évet? Nem tudom. De végtelenül hálás vagyok, hogy így történt.

Sajnos Judit szinte napra pontosan három éve hívott fel azzal telefonon, hogy csak napjai vannak hátra és szeretne elköszönni tőlem. Elment, de még egy dolgot rám hagyott: az érzékenységet mások lelki problémái iránt.

Rengeteg embert tudok, aki képtelen megküzdeni mindenféle kisebb-nagyobb gonddal. Nagy többségük nem lesz öngyilkos, depressziós, vagy más, látványos lelki beteg. Nekik nincs semmilyen egzotikus nevű szindrómájuk, senki nem tartja őket „betegnek”. Csak éppen nem bírnak mit kezdeni egy helyzettel, egy érzéssel, egy problémával. Rosszabb esetben az életük végéig görgetik a frusztrációikat, az „úgysem tudom megcsinálni”-t, a beletörődést, az áldozatszerepet, a rossz dolgok elfogadására gyártott ideológiákat, az önámító élethazugságokat.

Ha azt vesszük, hogy hányan lesznek öngyilkosok, lelki betegek, alkoholisták, depressziósok, akkor vajon hányan lehetne azok, akiken ugyan sosem fog látszani, mégis megkeseríti a saját életüket, meg a körülöttük lévőkét? Bárki lehet problémás, nem csak az, akiről a nehéz gyerekkor, meg a többi sztereotípia azt sejteti. Szerető, összetartó családban nőttem fel, mégis úgy alakult, hogy pszichológushoz kellett járnom. Egyikünknek sincs miatta szégyenkezni valója.

A sok öngyilkosra és egyéb lelki nyavalyásra mindenkinek van saját elmélete. Remekül hangzó, kerek magyarázatok, amik egyrészt igazak, másrészt mentesítenek minden további konzekvencia alól. Lehet a politikai-társadalmi helyzetre fogni, lehet a búvalbaszott-szomorúvasárnapos magyar néplélekre, a Kádár-rendszerre, akármire. De mindegy, mi az aktuális társadalmi ok. A baj ugyanis nem az, hogy vannak lelki problémák, hanem hogy senki sem tudja, hogy kell megoldani őket.

Sokak számára az ilyen „álproblémák” ma is vicces-buzis rinyálásnak számítanak, a gyengeség jelének, és bele sem tudnak képzelni, hogy milyen pokoli terheket hordozhat magával, akinek ilyenje van. Meg egyáltalán, a problémákról való beszéd gyengeség, érzelmeket, gondokat felfedni védtelenné tesz, aki erős, nem mutatja. Aki pszichológushoz jár, az pedig nyilván dilinyós, de legalábbis „beteg”. Nincs jobb helyzetben az sem, aki segíteni akar: hogyan fogjon hozzá, hogy ne bántsa a másikat? Hogyan segítsen a szembenézésben, hogy ne csak növelje a másik frusztrációját? Hogyan viselje el, hogy ő lesz a boxszsák, akire minden görcs és düh rászakad?

Számtalan olyan konfliktusba kerültem hozzám igen közel álló emberekkel, mikor sokadszorra, kitartó és fárasztó kérdezősködés után sikerült kiszedni valakiből valamilyen igazi problémát, ami az elfedésére használt álproblémák és visszaszúrások mögött rejtőzött. Revelatív pillanatok voltak, amik – akár rossz, akár jó irányba – de elmozdítottak megfeneklett kapcsolatokat, megoldatlan helyzeteket.

És számos olyan helyzet volt, ahol egyszerűen nem lehetett sehová sem jutni. Ahol látszott, hogy itt valami baj van, de a probléma hordozója tökéletes falanxot épített maga köré alibi magyarázatokból és elterelő egyetértésből. Ami mind arra volt hivatott, hogy elkerülje a szembenézést. Hány olyan ember van, akiknél muszáj végignézni, amint újra és újra belegyalogolnak ugyanazokba a hibákba, amikkel hazavágnak kapcsolatokat, családi viszonyokat, és legfőképpen saját magukat. Miközben egyszerre szenvednek a saját kudarcaiktól és kitartó munkával próbálják eltolni maguktól a felelősséget, az őszinteséget, a tévedések elismerését.

A lelki problémák sokszor más problémának álcázzák magukat. A nemzeti drogteszt – már ha komolyan gondolták volna – a társadalom félreértésének tökéletes példája. A kölykök vizelete helyett inkább azt kéne vizsgálni, hogy miért drogoznak, de inkább miért isznak annyit. Hányan találják az alkoholt, vagy a kábszit az egyetlen módszernek, amivel problémákat lehet csillapítani, vagy épp bátorságot meríteni velük néhány kellemetlen, de őszinte szóhoz?

*

Ez az írás, ha úgy is tűnik, nem arról szól, ami rossz. És véletlenül sem ítélkezés a távozottak fölött. Üzenet az életben lévőknek, hogy nem törvényszerű alulmaradni.

A problémáikkal küszködők tipikus visszakérdezése a „miért”? Miért küzdjenek, mi lesz jobb, mi fog változni, mi értelme az egésznek? Nincsenek univerzális bölcsességek. Szerintem azért, mert az érzés, hogy te nyersz és nem a frusztrációid, hogy ki tudsz kerülni a parából, olyan, amihez kevés fogható. Mint mikor a videójátékban felkapod a kis életcsomagokat. Vagy mintha szárnyad nőne. A „semminek semmi értelme” érzést sokan ismerik. Ez pont az ellentettje. Ami ha egyszer összejön, utána akarni fogod újra meg újra.

A szerző lapunk egykori munkatársa