A téren összegyűlt tömeg lebontotta a kordont. Mindeközben Schiffer András az ATV stúdiójában interjút készült adni Kálmán Olgának pártja sikeres választási szerepléséről. Az interjú elején élőben kapcsolták a teret, majd Kálmán Olga megkérdezte Schiffer Andrást, mit gondol a történtekről. Schiffer kifejtette, hogy hogy bár nem ért egyet a szobor üzenetével, különösen nem annak felállításának módjával, de ezt lényegtelen kérdésnek tekinti például a munkahelyteremtéshez képest. Hozzátette, hogy szerinte ez az, amit nem értett és most sem ért a baloldali összefogás, majd elhangzik a mondat a szoborállítás ellenzésének megítéléséről, ami azóta bejárta a fél sajtót: “Ez egy túlméretezett hisztéria”. Schiffer András szerdán reggel, nyilván érezve megfogalmazásának tarthatatlanságát, már nem minősítette hisztériának a kordonbontást, miközben fenntartotta korábbi véleményét arról, hogy a szobor kérdése egy, például a kormány foglalkoztatáspolitikájához képest igenis mellékes téma.

Egyesek szerint Schiffer náci/antiszemita/érzéketlen/fideszbérenc stb. Mások szerint teljesen igaza van – jelentős részük azonban úgy tűnik, Schiffert magát sem érti: miközben ugyanis lelkesen tapsikolnak annak, hogy a szoborállítás egy lényegtelen történet és helyette a lényeges dolgokról kellene beszélni, semmi mást nem tesznek, mint erről a metakonfliktusról írogatnak. Szerintem senki sem érti, hogy itt mi folyik. Senki sem érti, hogy miért mondta ezt Schiffer, de ami a nagyobb baj, azt sem érti senki, miről szól ez a szobor.

Schiffer Andrásnak és az LMP-nek az a stratégiája a párt megalakulása óta, hogy egyenlő távolságot tartva a Fidesztől és az MSZP-től (no meg annak csatolt intézményeitől), mindkettőt folyamatosan elutasítva politizáljon. Ezt a stratégiát lehet szeretni, lehet nem szeretni, de tény, hogy konzekvensen ragaszodnak hozzá, ahogy az is, hogy ezzel be is kerültek ismét a parlamentbe. Schiffer ebben az ügyben sem tett mást, mint amit az elmúlt években: rúgott egyet ide is, oda is, így próbálva középen maradni.

Itt viszont a centizgetésre koncentrálva nem vette észre, hogy az 1945 után született minden betű és szó értelmezési lehetőségének alapját is eltolta magától. Ugyanis ez a szobor részben arról is szól, amit nálam sokkal avatottabbak már itt is részletesen megírtak: elhazudja a holokauszt magyarországi történetét. Ebben a kérdésben azért nincs egyrészt-másrészt, ide is rúgok meg oda is rúgok, mert, hogy Pilinszkyt idézzem, “ott készültek el a század betűformái”. Ezzel egyébként szerintem Schiffer András tisztában van, egyszerűen nem gondolta végig, hogy mit is állít pontosan.

De ez a szobor szól valami egészen másról is és ez az, amit Schiffer sem ért. A mai magyar állam szerintem nem írható le sem a diktatúra, sem a state capture/maffiállam jelzőkkel. Amit ezeknek látunk, azok legfeljebb következményei valami másnak. A Nemzeti Együttműködés Rendszere ugyanis a Carl Schmitt-i “kivételes állapot” (state of exception) ijesztően hű gyakorlati megvalósulása. Ebben a kivételes állapotban a szuverenitás, melyet jelen esetben a kétharmados Fidesz gyakorol, felfüggeszti az addigi törvényes rendet valamilyen vélt vagy valós veszélyre hivatkozva. Aki felüti a NENYI-t, elolvassa a 2010-es kormányprogramot, látni fogja, hogy ez történik: fülkeforradalom, végre visszanyert önállóság, lezáruló átmenet zavaros évtizedei, nemzeti együttműködés rendszere. A kivételes állapotot azonban fenn is kell tartani, különben valóban megszilárdulnak a keretek. Ehhez tehát folyamatosan hivatkozási alapot kell kreálni: Brüsszel, nemleszünkgyarmat, IMF, kommunisták/hazaárulók, vagy újabban a külföldről pénzelt civil szféra. Jelentem, a történet sikeres: a gránitszilárdságú alaptörvény számomra már követhetetlen mennyiségű módosítása tökéletesen mutatja, hogy a szuverenitást birtokló kétharmados többség nem tekinti véglegesnek a kereteket. A választási rendszer ilyetén való kialakítása szintén erről szól: mivel a szuverenitás és a Fidesz Orbán Viktor számára egy és ugyanaz (v.ö. “a haza nem lehet ellenzékben”), nyilvánvalóan az utolsó pillanatig lehet módosítgatni az arról szóló szabályokat, hiszen semmi sem veszélyeztetheti a szuverenitást.

Ennek a diskurzusnak a fenntartása, különösen hosszú távon, nagyon nehéz feladat. Enélkül viszont megszűnik a kivételes állapot, a permanens forradalmi helyzet véget ér, és vele az azon nyugvó Nemzeti Együttműködés Rendszere is. A diskurzus fenntartásához egyszerre kellenek veszélyek, melyeket sikerrel győz le a kivételes állapot és arra, hogy mindig szülessenek újabbak. Ennek a kivételes állapotnak ráadásul amennyire csak lehet, természetes állapotnak kell tűnnie, különben kiderül, hogy a király meztelen.

Ezért van szükség arra is, hogy elhazudják a történelmet. Ez a szükség jelenik meg Wass Albert imádatában, akinek ebben a diskurzusban semmi más szerepe nincs, mint az, hogy megszemélyesítse a számkivetett, minden oldalról ostromlott alattvalóját a korábbi, külső erők okozta tragédiák által megtépázott szuverenitásnak. Ezért és így válik eszközzé a határon túli magyarság is: a trianoni békediktátum okozta sebet a szuverenitás rájuk való kiterjesztésével orvosolja. És ugyanezen logika mentén hasznos a holokauszt elhazudása is: a hazug “bűnös nemzet” értelmezés helyébe így lép a teljes önfelmentés és állít örök mementót a szuverenitást fenyegető veszélynek. A Gábriel arkangyalra támadó sas egyszerre tolja el a felelősséget a külső erőkre a holokauszt magyarországi eseményeiért és fejezi ki a permanens kivételes állapot létszükségletét: a folyamatosan veszélyeztetett szuverenitást.

A szoborban tehát egybecsúszik egyfelől az 1945 utáni világ alapjának elhazudása a NER fenntartásához alapvetően fontos, a szuverenitást folyamatos külső támadás alatt láttató nem túl szofisztikált szimbolikával. Amikor ezzel szemben fellépnek állampolgárok, akkor a rendszer egy lényegi elemét támadják.

A NER-en belül ellenzéknek lenni annyit tesz, hogy elfogadják a permanens kivételes állapotot annak minden következményével egyetemben. Az újonnan megalakuló Országgyűlés tagjai ennek a permanens kivételes állapotnak az alaptörvényére tesznek majd esküt. Meggyőződésem, hogy ez az út sehova nem vezet.

A másik lehetséges út, hogy valóban a rendszer ellenzékeként tekintenek önmagukra a szereplők. Ehhez viszont elkerülhetetlen, hogy pontosan értsék, milyen rendszerrel állnak szemben. A baloldali ellenzék láthatóan nem érti. Sajnos úgy tűnik, Schiffer András sem érti: nemcsak a kordonbontásra adott első reakciója miatt, hanem azért sem, mert továbbra is azt az egybites üzenetet hajtogatja, hogy ők azoknak a pártja, akiknek elege van a kommunistázásból és fasisztázásból – miközben egyébként ő ugyanezt csinálja, csak más jelzőkkel.

A NER ráadásul a szoborállításban sem lesz nagyvonalú, ebben sem lesz tárgyalókész, ahogy érdemben a rendszert valóban érintő kérdésekben soha nem is volt az, nem is lehet az. Nem érti Schiffer sem, hogy a szakpolitikai kérdések nem attól függenek, hogy ki milyen sikerrel tud érvelni saját meggyőződése mellett. Pedig túl vagyunk már földosztáson, trafikoláson, Ócsán és Pakson és egy sor más dolgon, ahol Schiffer és az LMP szakmai javaslatait egyáltalán nem vették figyelembe. Miért is tették volna?

Aki azt hiszi, hogy ez a rendszer konszolidálódni fog, hogy itt majd szakpolitikai kérdésekben érdemi kompromisszumokat lehet elérni, vagy hogy ezek felvázolásával szerezhet annyi szavazót egy következő országgyűlési választáson, hogy attól majd leomlik a NER, az súlyosan téved. A különleges állapot ugyanis pont arról szól, hogy a szuverenitás védelmében bármikor, bármilyen lépés megtehető, és annak az ellenkezője is. Anélkül, hogy konkrét ötleteket adnék, csak utalni szeretnék arra, hogy lehet új választójogi törvényt, állampolgársági törvényt bevezetni, lehet még erősebb és szélesebb állami függést kialakítani az élet minden területén, és a sor persze folytatható.

Szerintem itt tartunk ma. Lehisztériázás, lenácizás helyett ilyesmikről kellene beszélgetnie azoknak, akik tényleg úgy érzik, hogy a rendszert magát ellenzik. Ennek az ellenzéséhez pedig az első lépés, hogy körbenézek egy pillanatra és megpróbálom megérteni, hogy mi micsoda. Elhazudni a holokauszt egyik legfontosabb tanulságát, a nyomasztóan súlyos egyéni felelősségünk meglétét minden egyes döntésünk során már csak azért sem jó, mert ennek az útnak a vége már most látszik: miközben elveszítjük az egymás megértéséhez szükséges minimálisan közös alapot is, előre felmentést adunk az ország jelenét és jövőjét érintő saját, személyes felelősségünkret és szerepünket illetően is. Pedig a kivételes állapotot senki más, csak mi magunk tudjuk megállítani.

Még mindig áll előttünk két út: meg lehet próbálni belesimulni a rendszerbe, bár ez nem feltétlen lehet sikeres. A másik út, amit persze legkésőbb az alaptörvény elfogadásakor kellett volna megkezdeni, hogy az ellenzék egyénileg és testületileg is világossá teszi: ebben a rendszerben nem hajlandó létezni. Ebből a kivételes állapotból, a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből, oda, ahol például értelmezhető Schiffer és az LMP középenállása, ahol valóban lehet és értelmes szakpolitikákról vitatkozni, ez az út vezet ki.