Dermesztő látni, hogy a szorongás, a konfliktuskerülés Kádár kori mechanizmusai ma újra élnek. És egészen hasonló társadalmi modellt stabilizálnak.
Távozásának csak az "egyik oka" a fasizálódás – írja elhíresült levelében Gerendás Péter, holott ha komolyan venné saját szavait, már ez önmagában is elég lenne. Nem is kellene hosszan magyarázkodnia: mindenki tudná, hogy érti, végül is Orbán tényleg autokráciát épít, tényleg több most a közérdekű zsidózás és cigányozás; a valamiért időnként népnek, ill. nemzetnek is nevezett lakosság intoleráns, frusztrált és humortalan, aki pedig érzékeny és/vagy atrocitás által érintett, annak nyilván most jöttek el azok az idők, mikor menni kell.
Valamelyest hitelesebb lett volna azonban a búcsúlevél, ha az nem egy politikai protest és egy nettó álláshirdetés sajátos árukapcsolása, amire viszonylag hamar jött két piacbarát válasz (Osvárt Andrea színésznő közölte, hogy vele együtt mindenki vásároljon Gerendás-dalokat, Bolyki György zenész meg arra kérte, találja fel magát, és próbáljon alkalmazkodni a kereslet-kínálat szabályaihoz), plusz érkezett egy állásajánlat Békéscsabáról. Innentől Gerendásnak kell eldöntenie, megy-e, marad-e, és bárhogy dönt, érvelésének mely elemeit tartja fajsúlyosnak.
Bár Gerendás Péter elkeseredettsége teljesen érthető, azért a másodvonalbeli zenészek megélhetési gondjai, a kifizetetlen számlák, az adóhivatal vegzálása, a drágának bizonyuló iPhone nem teljesen azonos súlyú távozási ok, mint egy ország lassú fasizálódása, konformizmusba, kilátástalanságba történő erőszakos beletörése, ami – az előbbi sajnálatos magánügyekkel szemben – nagyon is közügy. Ettől közügy félmillió polgártársunk emigrációja is. "Ha valami értelme volt az én levelemnek akkor az, hogy megkongattam a vészharangot az egész meggyalázott szakmánkért" – írja rajongóinak válaszlevelében, amivel végképp relativizálja, akaratlanul is elbagatellizálja mindazt, amit a társadalom brutalizálódásáról leírt.
De mi a helyzet ezzel a sokat emlegetett fasizálódással, már ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy a kifejezés használóinak jó része szemmel láthatóan abszolúte nem tudja, mit is értsen ezalatt? Az elmúlt néhány napban ugyancsak elhíresült Jelinek-féle levél ékes bizonyíték a balos nyugati értelmiség lebutított, 1.0-ás sztereotip gondolkodásmódjára, kiüresedett antifasiszta frázisaira, és most végre egyszer ne tegyük hozzá, hogy "minden jó szándékuk mellett".
Ugyanis nem lehetünk biztosak abban, hogy a sok ballib, zöld stb. művész und gondolkodó nem valamiféle szocialisztikus Magyarországot szeretne a mostani "jobboldali" rezsim helyett. Azzal ugyanis egy centit sem lennénk beljebb. De ezek a derék aláírók, ahogy arra Széky János helyesen kitér, még azt sem értik, mi a bal meg a jobb, inkább őrzik meghitt kliséiket, értelmiségi konferenciákkal harcra buzdító "hatalmas lökéshullámaikat" – hát hogyan érthetnék meg, hogy a fasizmusnak eredetét, szellemtörténetét tekintve lényegesen több köze van a baloldalisághoz, mint a legkonzervatívabb jobboldalnak?
Hol voltak ezek a derék osztrákok, amikor Orbánék alatt a romák mellett a kapitalisták lettek a második legelnyomottabb magyarországi kisebbség? Amikor ellopták a magánnyugdíjvagyont, extra adókat vetettek ki a gonosz nyugati multikra, elvéve egész generációk magántulajdonba és jogbiztonságba vetett hitét? Egyoldalúságuk, Saul Alinsky-féle mozgalomfétisizálásuk éppen hogy a legrosszabbat hozza elő a rezsim békemenetes-civilösszefogásos barátaiból; de érvek híján még az Angliában élő alulinformált író is csak annyit bír a NER védelmében előadni, hogy "nem lógnak zsidók a lámpaoszlopról, és az újságírókat sem zárták földalatti tömlöcökbe", tulajdonképpen ha belegondolok, máris jobban érzem magam.
Fasizálódhat úgy egy ország, hogy nem lógnak zsidók a lámpavason, az újságírók meg relatíve szabadon működhetnek? Hát persze, csak vegyük végre komolyan az általunk is használt szavakat. A német konzervatív lap szerzője sokunknál pontosabban érzékeli, hogy ami itt kialakul, az a szürkeség diktatúrája, a lappangó szorongás, félelmünk a fel nem tett kérdésekre adott válaszoktól. Felületesen nézve lényegében Grósz Károly országa valósul meg újra, természetesen a háta mögött még nagyon is működő totalitárius apparátus nélkül (mondjuk szép kis totalitarizmus lenne az olyan, amelyik egy hóvihar láttán kapitulál). Ennél azonban érdemes mélyebbre ásni.
Az úgynevezett jobboldali, idézőjeles konzervatív oldalon (a Mandinernél máig azt hiszik, ismerik e szavak jelentéseit; nem ismerik) nagy örömöt váltott ki, hogy végre Magyarországon is megjelent Jonah Goldberg remekműve, a Liberálfasizmus. Ezt az örömöt az tette lehetővé, hogy képtelenek voltak meglátni, mennyire nem a hazai ballib oldalról (hanem az amerikairól, de ez most történetünk szempontjából nem érdekes), hanem a Fideszről mint mozgalomról és kormányról is szólnak a neokon szerző meglátásai.
"A fasizmus az állam vallása" – foglalja össze a lényeget Goldberg, mintha csak a Nemzeti Együttműködés hivatalos szlogenjét idézné (fasizmus alatt természetesen nem a nácizmust, a ház falán feltűnő rasszista jelet értve). "A fasizmus vonzereje abban rejlett, hogy elintézi a dolgokat. Elintézi, hogy a vonatok időben érkezzenek, az emberek dolgozzanak, a nemzet mozgásban legyen..." - érdekel valakit, miért nyerné meg a Fidesz most vasárnap is a választásokat? Ezért. A MÁV még nyilván nem az, amilyennek lennie kéne, de az emberek az erőskezű ügyintézőt, a munkahelyteremtő, rezsicsökkentő, állandóan az érdekünkben fáradozó akcióhőst, a belügyeinkbe belepofázó idegenekkel szembeni szabadságharc hősét látják Orbán Viktorban. Ennek fejében pedig simán lenyelhető néhány olyan politikai vonás, amelyet Goldberg minden további nélkül fasiszta kritériumnak tart:
- az ésszerűtlenség kultusza;
- az erő hangsúlyozása, izomból való politizálás, brutális retorika;
- az ifjúság kultusza (az érett gondolkodás lenézése);
- ezzel szoros összefüggésben a cselekvésre való sóvárgás ("Minden fasiszta a cselekvés kultuszának híve");
- az utcához való kötődés (mozgalmasdi, aláírásgyűjtésesdi, társadalmi akarat szimulálása);
- az ún. közjó érdekében "ellenőrzött" magántulajdon;
- a közszolgáltatások államosítása;
- a média állami propagandára használása.
Senki nem állítja, hogy mindez kizárólag a Fidesz-rendszer sajátja, sőt, mint említettem, Goldberg alapvetően amerikai kontextusban, az ottani ballib politika totalitárius gyökereiről ír. A fejlettnek mondható nyugati világot, a szabadság és demokrácia kontinenseit nézve azonban kizárólag a mai Magyarországra illik ilyen mennyiségben és kombinációban fasiszta jellemző.
Adjunk is hozzá még egy lényegeset: a korporatizmust, az üzleti és a civil világ (valamint legújabban: a jegybank) államhoz kötését. Jellemző, hogy miközben az Orbán-kormány mindent megtesz a szabad, természetes, ezért kontrollálhatatlan piaci viszonyok visszaszorításáért, a joguralom ellehetetlenítéséért, addig sorozatosan köti meg a "stratégiai" megállapodásokat az általuk mélyen megvetett multikkal (amelyek eszerint partnerek is erre a kiszámítható gazdasági környezetben, jogállamban enyhén szólva is szokatlan lépésre). A szerződések szövege ráadásul nem nyilvános, a rezsim ökobaloldali ellenzéke pedig még tippeket is ad a kormánynak ("Az LMP szerint azokkal a nagyvállalatokkal kell együttműködni, amelyek részt vesznek a hazai oktatás és képzés fejlesztésében, valamint magas helyi beszállítói hányaddal rendelkeznek, mert ez segíti a hazai kkv-szektor fejlődését." MTI). Miért kéne egy kormánynak bárkivel stratégiailag együttműködnie?
A kormányzat által kialakított tekintélyelvű, centralizált korporatista állam legbiztosabban azonban nem a gazdasági szférára, nem valamelyik társadalmi osztályra vagy – pláne – filozófiára alapul, hanem a hatalom megtartásának legstabilabb eszközére: a félelem reflexére. Dermesztő látni, hogy a szorongás, a konfliktuskerülés Kádár kori mechanizmusai ma újra élnek. És egészen hasonló társadalmi modellt stabilizálnak.
"Nem ártana nagyon hangosan üvölteni a szürkeség következő hulláma előtt" – írja a Die Welt szerzője. Ez a hullám azonban már nagyon régen elöntött bennünket, miközben mi más dolgokkal voltunk elfoglalva. És jobb, ha tudjuk: a ház falán se most tűnt fel az a jel.