A kormányzati cselekvés iránya és a kormányzás karakterisztikája egyre világosabban körvonalazódik, ugyanakkor nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a kormány hogyan indokolja döntéseit, milyen értelmezési keretben helyezi el intézkedéseit.

Természetesen a kormányzati kommunikáció jóval több az adott kormány döntéseinek magyarázatánál. A mindenkori kormány sikere jelentős részben azon áll vagy bukik, hogy képes-e tevékenységét következetes rendszerbe foglalni, amely egyszerre teremt emocionális és racionális felületet az állampolgárok azonosulásához; hogy képes-e saját értelmezési variánsait dominánssá tenni a többi szereplő értelmezési kísérleteivel szemben; és képes-e ezeket a variánsokat vonzóvá és otthonossá (vagy legalább elfogadhatóvá) tenni a választópolgárok többsége számára.

A Fidesz-kormány a kormányzást folyamatos küzdelemként mutatja be, intézkedéseit, céljait mindig valamilyen oppozíciós keretbe illeszti. Az ellenségkép megkonstruálása és fenntartása mindig is fontos identitásképző és identitásőrző tényező volt a politikai küzdelemben, mert ezáltal pregnánsan megrajzolható az ők és a mi közötti határvonal. Ha az ellenségkép kellő negatív töltéssel rendelkezik, az kellőképpen motivál az összefogásra. A közös ellenség elleni összefogás sokkal egyszerűbb és hatékonyabb közösségteremtő erővel bír, mint bármilyen más pozitív értékközösségre alapozott motívum.

Küzdelem az Unióval

Első hallásra kissé zavarba ejtő lehet maga gondolat is, hogy Magyarország küzdelmet folytat az Európai Unióval, aminek nemcsak hogy tagja, de épp most tölti be soros elnöki tisztét is; mindazonáltal pont a miniszterelnök megnyilvánulásai erősítik ezt a képzetet; szezonnyitó parlamenti beszédében a következőképpen fogalmazott: „A médiatörvény ürügyén támadást indítottak Magyarország ellen. A magyarok demokratikus elkötelezettségét megkérdőjelezték, a Magyarországnak és a magyaroknak kijáró tiszteletet megsértették, a magyarok önbecsülését figyelmen kívül hagyták. A kormány ezt a támadást visszaverte.” A március 15-ei ünnepi beszédében még egyértelműbben fogalmazott: „Eskünkhöz híven nem tűrtük el 48-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk. Nem tűrtük el 56-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak. Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan, bárki is diktáljon nekünk.”.

Természetesen az ilyen típusú megnyilvánulások nem példa nélküliek az EU történtében, persze többnyire nyíltan euroszkeptikus politikusok részéről szoktak elhangozni – Orbán Viktor esetében erről nincs szó. Az sem ritka, hogy bizonyos kérdésekben egyes tagállamok szembemennek az Unió hivatalos politikájával. Azonban a fenti idézetek nyelvi horizontján nem az ominózus törvény védelme, hanem a magyarok önbecsülésének, és az ország függetlenségének a védelme áll a központi helyen, áthelyezve ezzel a médiatörvény-polémiát egy – a kormány számára – kedvezőbb (vagy kedvezőbbnek vélt) konfrontációs mezőbe.

Küzdelem a piaccal

A napnál világosabb, hogy a kormány át akarja szabni a piac és az állam viszonyrendszerét, erősítve az állam státuszát szinte minden vonatkozásban. E szándék sajátos megnyilvánulási formája mutatkozik meg abban az utólagos értelmezésben, amit a különadók kapcsán a miniszterelnök szezonnyitó beszédének viszontválaszában megfogalmazott: „azért kellett kivetni a válságadókat, hogy legyen tárgyalási pozíciónk (…) lehet, hogy ez személyesen valakinek nem tetszik, na de a hatalomnak ez a világa”. Hasonló szemlélet érhető tetten a magánszféra kedvezőbb bérpolitikáját ösztönző „akciócsoport” ötletében is, de ide sorolható az is, hogy a magánnyugdíjpénztári manővert a nyugdíjvédelem égisze alatt hajtotta végre a kormányzat, vastagon diabolizálva a pénztárakat, mondván, hogy eltőzsdézik a tagok befizetéseit. A kormányzati nyelvhasználat sajnálatos mellékterméke, hogy a tőzsde lassan már kizárólag, mint szitokszó kerül említésre, miközben az elmúlt évtizedekben a nyugati kormányok komoly szemléletformáló erőfeszítéseket tettek, hogy arra ösztönözzék a lakosságot, hogy megtakarításaikat a hazai tőzsdéken forgassák meg, vitalizálva ezzel az adott gazdaságot.

Nagy kérdés persze, hogy nemzetgazdasági szinten mennyire lehet „felvenni a harcot” a transznacionális cégekkel és a globális tőkével, amikor erre nálunk sokkal erősebb gazdasági erővel rendelkező államok sem igazán képesek. Az elmúlt évtizedek tapasztalata szerint a globalizált gazdasági környezetben a piac hatékony megregulázása csak szupranacionális szinten lehetséges, és – finoman szólva – még ezen a szinten sem megy zökkenőmentesen.

Küzdelem az államadósággal

Az államadósság, mint pejoratív kategória alkalmas arra, hogy hosszú távon is ellenségképlet legyen, hisz az adósság fogalma már önmagában is egy negatív viszonyulást és szorongást vált ki a választópolgárokból. Minden jel arra mutat, hogy az államadósság hosszú távon is központi ellenségképlet lesz, erre utal az is, hogy már nem csupán retorikai szinten kap kitüntetett szerepet, hanem lassan a programalkotás rendezőelvévé válik. Nemcsak a Széll Kálmán terv kommunikációs összefoglalójának bevezetője jeleníti meg általános közellenségként az államadósságot („Az államadósság Magyarország legnagyobb problémája. Annak érdekében, hogy úrrá tudjunk lenni bajainkon, talpra tudjuk állítani az országot és fel tudjunk emelkedni, a legfőbb akadályt, az államadósságot kell eltakarítani az útból”), hanem a tervezet az összes kiemelt területet is az államadóság vetületében tárgyalja. (Adósság és felelősség; Adósság és munka; Adósság és nyugdíj; Adósság és közösségi közlekedés; Adósság és oktatás; Adósság és egészségügy; Adósság és vállalkozások; Adósság és megélhetés; Adósság és állam; Adósság és az államadósság-csökkentő alap; Adósság és akcióterv).

Mindez rendben is van, ha ez csak píár-fogás, miszerint az államadósság leküzdésének általános célkitűzésével kívánják indokolni az elkövetkező időszak kellemetlen intézkedéseit. Sokkal nagyobb a gond, ha gazdaságpolitikai döntéshozók komolyan gondolják, hogy a magyar nemzetgazdaság legnagyobb problémája az államadósság, és mindent erre vezetnek vissza. Ez ugyanis kissé egyoldalú megközelítésnek tűnik, és diagnózisnak is gyengécske. A Széll Kálmán tervből ez mindenestre nem derül ki, ahhoz túl általánosan fogalmaz a szöveg, inkább csak a beavatkozási területek vonatkozásában orientál. Egyértelműbb képet csak a konkrét intézkedések kapcsán kaphatunk, akkor dől majd el, hogy ismét a fűnyíró-elv érvényesül, vagy tényleg hozzányúlnak a szerkezetekhez is. Ugyanis a legnagyobb problémát Magyarországon a torz és diszfunkcionális struktúrák jelentik, és ezen az sem segítene, ha az államadóság egyik napról a másikra elillanna.

****

Vitathatatlan, hogy a harci retorika, illetve a hatékony és kreatív ellenségkonstruálás az elmúlt években sokat hozott a Fidesz konyhájára, és mindamellett jól illeszkedik a hard government kormányzati karakteréhez. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy egész más a bukéja annak, ha valaki ellenzékben gyárt közellenségeket, mint ha kormányzati szerepkörben teszi ugyanezt. Demokratikus környezetben a hatékony harci retorikához kifinomult arányérzék szükséges, ugyanis egy ponton túl kontraproduktívvá válik, és visszafelé sül el. A kormányzati kommunikáció sikerét az elkövetkező években minden bizonnyal a Fidesz arányérzéke dönti majd el.