Meg kell válaszolnunk olyan, alapvető kérdéseket, hogy mekkora mozgástere volt a Kállay Miklós kormányának 1942 áprilisa és 1944. március 19-e között a magyar zsidóság megvédésére. Terhelte-e, és ha igen mekkora felelősség a magyar politikai elitet, illetve a korabeli társadalmat abban, hogy 1944. április 16-án, Kárpátalján, felállították az első gettót, ahonnan nemsokára elindult az első, deportált zsidókat szállító vasúti szerelvény? 

1943 végén, 1944 elején a kormányzó magyar politikusok, illetve a közvélemény jelentős része még a csodában reménykedett, abban hogy a világháború „kompromisszumos békével” ér véget. Úgy vélték: a náci Németország, látva katonai és gazdasági helyzete kilátástalanságát, feltételekkel kapitulál, azaz ugyanúgy fejezi be az első világháborút, ahogy az elsőt. Kállayék a várva-várt fegyverszünet megkötéséig igyekeztek megóvni Magyarország „élő erejét”, benne a magyar zsidóságot is. Céljaikat azonban nem sikerült elérni, hiszen a külföldi állampolgárságú zsidók 1941-des deportálása, illetve a munkaszolgálatosok tömeges gyilkolása, a velük való szörnyű bánásmód már a Kállay-kormány „számláját terhelte”, annak ellenére, hogy ezeket az akciókat a hadsereg vezetésében irányító pozíciókat birtokló, nácibarát főtisztek kezdeményezték. Mégis, a magyar zsidóság a német megszállásig „csak” mintegy harminc-negyvenezer főt veszített. A túlnyomó többség, több mint hétszázezer ember, jogai nagy részétől megfosztva ugyan, de még életben volt.

De a magyar zsidóság sorsával sem a korabeli „nyugati orientációjú” jobboldali politikusok, sem pedig a 1944. március 19-ig legálisan működő szociáldemokraták nem foglalkoztak súlyának megfelelően. Pontosabban: a nyugati szövetségesekkel folytatott tárgyalásokon mellékkérdésként felvetődött ugyan, hogy mi történik majd a zsidókkal az esetleges német megszállás után, de a brit és amerikai diplomaták kitértek a kérdés megválaszolása elől. Az újabban nyilvánosságra került dokumentumok szerint Magyarország, illetve a szintén titkos fegyverszüneti tárgyalásokat folytató Románia német megszállása nemhogy aggasztotta volna a nyugati szövetségeseket, de mintha kívánatos lett volna számukra. Stratégáik úgy vélték, ezzel német erőket lehet elvonni a tervezett atlanti frontról, hiszen megnyitásának előkészületeit már elkezdték.

Magyarország megszállásában fontos, ha nem első számú szempont volt Hitler eszelős rögeszméje, hogy a magyar zsidóságot el kell pusztítani. A megszállásra nem készült fel a magyar politikai elit, de a magyar társadalom sem. Magyarországra rázúdult a Holokauszt emberirtó gépezete, mely távolról sem lett volna olyan eredményes, ha az egész magyar államapparátus, a közigazgatástól a MÁV-ig, a csendőrségtől az egészségügyi szervekig nem szolgálta volna ki készségesen és sajnos, rendkívül hatékonyan Sztójay Döme „Quisling-kormányát”. A nácik hasonló segítséget a népirtáshoz egyetlen, általuk már 1939 és 1941 között megszállt európai országban sem kaptak. Az antiszemita szélsőjobboldal, melynek egyik központi figurája az 1944. március 19-ét követően belügyi államtitkárrá kinevezett, és Eichmannal szorosan együttműködő Endre László volt.  A németellenes politikusok elhurcolása, illetve pártjaik és sajtójuk betiltása nyomán keletkezett légüres térbe betörve, azzal érvelt: Sztálinnal szemben csak Hitler oldalán lehet felvenni a harcot, és ha szövetségesünk megoldja helyettünk a „zsidókérdést”, azért Magyarország csak hálás lehet. A magyar társadalmat megbénította a hatósági terrorral kombinált propaganda, s ebben a helyzetben csak a kifejezetten hősies és bátor emberek mertek a zsidók védelmére kelni.

A magyar zsidóságnak 1944 tavaszán nem voltak védelmezői sem belföldön, sem pedig külföldön. Gyilkosai viszont hihetetlenül felkészültek voltak, hiszen rendelkeztek azokkal a népirtási tapasztalatokkal, melyekre elsősorban Lengyelországban, Ukrajnában és a balti államokban, illetve a megszállt Európában tettek szert. Csak június végére változott meg annyira a kül- és belpolitikai helyzet (különös tekintettel a szövetségesek normandiai partraszállására) hogy környezete nyomást volt képes gyakorolni Horthy Miklós kormányzóra. Így sikerült elérni, hogy legalább a fővárosi zsidók tervbe vett deportálását állítsa le. Az antiszemita szélsőjobboldal pozíciói azonban, hála a németek támogatásának, a Sztójay-kormány eltávolítása után is erősek maradtak. A népirtás a nyilas államcsíny, 1944 október 15-e után is folytatódott, és a Magyarország területére átterjedő, amúgy is szörnyű pusztítást okozó háború „melléktermékeként” a deportált több mint 430 ezer vidéki zsidó mellett további 120 ezret gyilkoltak meg a nyilasok, illetve az általuk felbujtott, vérszomjas csőcselék, Budapesten, illetve a „halálmenetekben”, Nyugat-Magyarországon.
 
A Holokauszt-tagadás – bár nemrég a törvényhozás szankciókat hozott megfékezésére – mára a közbeszéd mindennapos része lett. Hiába nyitották meg a Holokauszt múzeumot a Páva utcában, hiába nyilvánították emléknapnak április 16-át, a fiatal generáció vajmi keveset tud a 44-es eseményekről, és amit hall, azt is torzítva hallja. E kollektív tragédiával való fájdalmas szembenézés, a múlt feldolgozása egyelőre várat magára. 

Pelle János