Fölmerül a kérdés, hogy a Nemzet Sportolója kitüntető cím melyik Schmitt Pálnak szól.
Nem szívesen fogok hozzá ehhez a poszthoz, mert rémesnek tartom azt a gyakorlatot, hogy ha valaki beleártja magát a közéletbe, ott netán meg is bukik, akkor a korábbi – addig senki által kétségbe nem vont – teljesítménye is sokak szemében megkérdőjeleződik. Áááá, Schmitt Pál olimpiai aranya nem számít, tudod, csak csapatban nyerte – mondja az egyéni és társas tévénézésben szép eredményeket fölmutató közönség. Nem is vívott a döntőben – teszik hozzá olyan magabiztosan, mintha most fénymásolták volna ki a bolgár sporttörténészi szakirodalom teljes törzsanyagát. Pedig ’68-ban, a döntőben Schmitt az ellen a Nyikancsikov ellen nyert aszót, aki előtte megverte az addigra már egyéniben olimpiai bajnok Kulcsár Győzőt. Ezt az élményt semmilyen testület vissza nem vonhatja tőle.
Szóval, éltesse az Isten a kétszeres olimpiai bajnok Schmitt Pált.
De itt valami akkor sem stimmel.
Tudvalevő, hogy összegyűltek a Nemzet Sportolói, és a nemrég elhunyt Grosics Gyula helyére maguk közé választották Mexikó és München olimpiai aranyérmes párbajtőrcsapatának tagját, a későbbi szállodavezetőt, a Magyar Népköztársaság Országos Testnevelési és Sporthivatalának elnökhelyettesét, a Magyar Olimpiai Bizottság egykori elnökét és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnökét, a többszörös nagykövetet, aki négy évig a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség alelnöke, hat évig európai parlamenti képviselő, három hónapig a Magyar Köztársaság Országgyűlésének elnöke és két évig a Magyar Köztársaság (amelyik menetközben Magyarországra változtatta a nevét) elnöke volt. Félő, hogy a testületbe kerülés – melynek kritériuma a hatvanadik életév betöltése, a kimagasló sportolói pályafutás, és az, hogy visszavonulása után is fontos szerepet töltsön be sportéletben – inkább az utóbbi tisztségeknek szól.
Ugyanis élnek olyanok, akik megfelelnek a feltételeknek, de még kimagaslóbb karrierrel rendelkeznek. Ha már vívók: Fenyvesi Csabának a két csapat olimpiai bajnoki cím mellett van egy egyéni aranya is, de vívóból kettő is képviselteti magát a testületben. Vízilabdázóból viszont csak egy, és már a két pólózseni, Csapó és Faragó is betöltötte a hatvanadik évét. Vagy szóba jöhetne a köztudatba ivódott Magyar-vándor kifejezés névadója, Magyar Zoltán tornász, esetleg a bokszolók közül Gedó György. A csapatban megszerzett olimpiai bajnokság mellett, egyéniben is győztes lett az öttusázó Török Ferenc, aki azután szövetségi kapitányként is részese lett egy egyéni és egy csapat olimpiai győzelemnek. És így tovább a századik magyar olimpiai bajnokságot begyűjtő Hegedűs Csaba birkózótól, a világcsúccsal diadalmaskodó gerelyhajító Németh Miklóson át a labdarúgókig, például az olyan Palotai Károlyig, aki játékosként BEK-elődöntőig jutott (nem mellesleg ő is olimpiai bajnok), bíróként pedig legendává vált.
Nem tartozom azok közé, akik egy nemzet nagyságát a sportsikereken keresztül mérik le, de ezek az emberek sokaknak szereztek örömet, és ha van egy ilyen grémiumunk – amelynek hasznosságáról szintén nem vagyok meggyőződve –, akkor illendő lenne, ha azokat az értékeket demonstrálná, amelyekről elvben a sport szól. Hogy a tehetségre és a szorgalomra alapozva lehet teljesítményt elérni, hogy nem a befolyás, a kapcsolatok számítanak, meg nem is az államilag biztosított tekintély. Nem értem azokat az idolokat, akik a fenti tények ismeretében mégis Schmitt mellett döntöttek. Őszintén nem értem.