Teljesen egyetértek és érzek azokkal, akik az elkeseredetten és kritikusan hangoztatják, hogy április hatodikán csak a kisebb és a nagyobb rossz között lehet választani. Éppen ezért megyek el mindenképpen szavazni a kisebbik rosszra. Születésem óta ezt a választási formát gyakorlom, de csak mostanában, megöregedvén tudatosodott bennem, hogy ez a korlátolt, ám létező lehetőség mennyire az életem, sőt az alapvető és jelenvaló ittlétem lényegévé vált.

Hatvanhárom évvel ezelőtt, születésem idején, mindjárt a között kellett választanom, hogy beérem e mindössze másfél kilósan, kissé kéken fuldokolva egy „Ural” típusú szovjet inkubátor nyújtotta kényelemmel, vagy megfulladok. Az inkubátorban ugyan fáztam és egyedül éreztem magamat nagyon, de nyilván ez tűnt a kisebbik rossznak, ha még megvagyok.

Azóta is ez megy. Az iskolában választanom kellett, hogy barátkozom-e a legerősebb fiúkkal, vagy hagyom, hogy megverjenek. Barátkoztam. Aztán választanom kellett, hogy a legcsinosabb lánynak, Szepesi Boglárkának udvaroljak-e az osztályban tisztes távolságból, reménytelenül, vagy azzal a kis szeplős, kövérrel smároljak inkább. Közben a Boglárkára gondoltam, na. Aztán mikor komolyra fordult a dolog, a két rossz közül a magánynál jobbnak tűnt a házasság, a régi házasságnál az új, az újnál a magány és ez így párszor, körbe-körbe.

Spiró mondta mostanában egy konferencián: „Mindig válság volt, mindig válság van.” Ottlik is az írja valahol, hogy a társadalom túl bonyolult rendszer ahhoz, hogy az igazságosság fogalmával közelítsünk hozzá. A bibliai Prédikátor pedig arról panaszkodott, hogy „minden felette nagy hiábavalóság… semmi nincs új dolog a nap alatt”. Most bebizonyosodott, hogy a civilek sem voltak eléggé újak. Azért az még politikai bulvárnak is délibábos elképzelés, hogy szegényeket az oly végtelenül erős és befolyásos baloldal kényszerítette a régi keretek közé. Nehéz elképzelni, ahogy TEK-esnek álcázott idős balliberális professzorok és professzorasszonyok a lichthófon keresztül betörnek az ártatlan millások és hahások lányka- és fiúszobáiba, hogy politikai erőszakot kövessenek el rajtuk. Aki politizál, az nyomásnak van kitéve, és nem volt elég fiatalos lendület, lelkesedés, nem volt program, nem volt eszme a valójában az értelmiség jelentős része által agyonajnározott civilekben, hogy ők hódítsanak, ne őket hódítsák meg.

De miért gondolja bárki is, hogy ezen a végtelenül kiszipolyozott, alkotmányát vesztve ingoványossá vált társadalmi-politikai talajon, ennyi év gondatlan züllés, fosztogatás, szellemi és környezeti kútmérgezés után, ennek a tervszerűen agyonmanipulált és elcseszett választási rendszernek a fojtogató miazmájában, pont most fog szárba szökkenni az érvényes, új, forradalmas válasz a haza és a világ megválaszolatlan nagy kérdéseire?

A kötélen kapálózó emberen nem segít az erkölcsi prédikáció. Ha van idő, amikor a kisebb rossz a jó, ez az.