A József Attila Színház évadnyitó bemutatójára (Az Aranyember) kiküldött tudósítóm jelentette, hogy az előadás megkezdése előtt megjelent a színpadon egy magyar szabású díszruhába öltözött igazgató, akit Nemcsák Károlyként ismer a nagy- és kisérdemű. Az igazgató köszöntötte a megjelenteket, tudomásukra hozta, hogy ő ennek a színháznak szerencsés és büszke igazgatója, majd felkérte őket, hogy énekeljék el közösen a Nemzeti Himnuszt. Úgy is lett. Ezek után az igazgató úr nem hagyta el mindjárt a Váci út- Róbert Károly körút kereszteződését jelentő deszkákat, elszavalta Szép Ernő Imádság című versét.

Tudósítóm azt is jelentette, hogy a közönség soraiban helyet foglalt Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott, hogy együtt értsék meg újra a klasszikus mű érvényességének és erkölcsi tartalmának pontos üzenetét. Hallottam, hogy az Operaházban is történt hasonló. Kerényi, Ókovács, Nemcsák. Túlnyomórészt túldíszített, túlontúl túlmozgásos és túlbuzgó túlteljesítők. Mintha rettegnének attól, hogy nem csinálják elég jól, mint a kezdő háziasszonyok a konyhában a sóval és fűszerekkel a kezükben. Felvesszük a díszmagyart. Megszórjuk egy kis himnusszal, aztán behabarjuk e sorokkal: „Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog, Hazámért reszketek, magyar vagyok.” A megbízottnak ízlik, mi mást is mondhatna. Elmeséli majd a megbízónak is. Az sem mondhat mást, jól főztök, fiúk.

Van az a vicc a kezdő háziasszonyról és a férjéről. A férj hazamegy első nap, kérdi mit főztél, anyjuk. Tésztát apjuk. Mit tegyek rá? Mákot. Hazamegy másnap, kérdi, mit főztél anyjuk, tésztát apjuk, mit tegyek rá? Diót. Harmadik nap, negyedik nap, egyre unottabban, mit főztél anyjuk, tésztát apjuk, mit tegyek rá – kérdi az asszony. Tedd rá a fedőt és menj az anyádba!