Ilhan Aliyev

President of Azerbaijan

Az ötlet csak első pillantásra tűnhet bizarrnak. Határozott logika fedezhető fel abban, ha az ország kevéssé komilfó diktatúrák és oligarchiák diznilendjévé avanzsál, afféle pénzbedobós karizma-lerakattá – természeti erőforrásokban ugyan nem bővelkedünk igazán, de rengeteg közterületünk van, és elegendő emberi erőforrás áll rendelkezésre, amely bármikor mozgósítható egy-egy spontán békementre, az azeri elnök-vezérigazgató dicsőítésére, a török kormány demokratikus elkötelezettsége melletti harcos kiállásra, netán az észak-koreai magfizika legújabb eredményeit népszerűsítő grandiózus élőkép prezentálására. Magyarország a válogatott diktatúrák kirakata lehet – és mivel ezek az országok egyrészt határozott önértékelési zavarokkal és paranoiával küzdenek – ahogy az már a diktatúrák szokása -, ugyanakkor viszont a zsebükben mindig akad az önreprezentációra szánt néhány picula, megfelelő marketing esetén a dologban komoly pénzügyi ígéretek rejlenek.

Hogy nem szalonképesek? Istenem, majd nemigen járunk abba a szalonba, ahol eddig sem nézték jó szemmel, hogy a szőnyegre köpködjük a szotyolahéjat. Minderre különösen alkalmassá teszi a NER-rendszert, hogy valójában nincs semmiféle ideológiája, így különösebb zökkenők nélkül illeszthet be bármit szimbolikus Pantheonjába. A rendszer átideologizált ugyan, de koherens önképe, morális rakománya nincsen. Éppen ezt hivatott leplezni az a néhány sematikus lózung, amit folyamatosan sulykolnak – Orbán Viktor bármelyik kedves levele lefedi a teljes eszközkészletet. És ennél nincs is szükség többre. A töltet tetszés szerint változhat, bizonyos praktikus elemei állandóak csak: a rendpártiság, az elfogadás, alávetés és klientúra, az önálló gondolkodás kiiktatása, a patriarchális vezérrendszer. A kaotikus természettel szemben a gátak és betonfelületek, az organikus fejlődéssel szemben a tervutasításos menetelés. E lefegyverzően egyszerű, mindenki számára érthető és értendő üzenethez illeszkedik a rendszer szimbolikája.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a kultúrát, a városképet, a rendszer teljes látvány-aspektusát baráti elmeroggyantaknak engedik át. Ezek a figurák – gondoljunk Kerényi Imre vagy Fekete György pályafutására, netán Bayer Zsolt vagy Bencsik András publicisztikai előéletére – bármiféle ideológiai tákolmányt képesek kiszolgálni. Az, hogy köztereink részint egy NDK kertitörpegyártó-üzem bemutatótermére, részint a zsinóros pántlikás (és amúgy velejéig hamis) Horthy-nosztalgia játszóterére hajaznak, korántsem véletlen. Ez a sajátos eklektika azt mutatja, hogy bármiféle ideológiai koherencia híján a rendszer – és nem csupán esztétikai értelemben – egyszerűen bármit képes magába integrálni. Semmi sem szent a számára, és ugyanakkor semmi sem túlságosan büdös. Premodern kulisszái között a NER-tér végtelenül posztmodern jelenség, mint ahogy egy belorusz újgazdag hipermodern giccskastélya is az, vagy éppen Orbán Viktor műnépies dácsája a kert végében a pottyantós budival, a kert másik végében a Makovecz-féle giccses diszfunkcionalitás vasbeton Godzillájával.

Egy ilyen (részben térbeli, részben mentális) környezetből a legkevésbé sem fognak kiríni a különféle diktatúrák kalandparkjai és monolitjai. Egy olyan politikai garnitúra, amely maga is a legkülönbözőbb, eredetileg akár egymásnak is ellentmondó ideológiai és módszertani forrásokból építi fel a Történelem Szemétdombját, hogy annak tetejéről büszke kakasként rikolthassa világgá önnön nagyszerűségét, minden probléma nélkül szokatlan nyitottságot mutathat szokatlanul kínos gondolatok felé, hogy azután mindezt a „Nyugat alkonyától” szóló avétos spengleri félmondatokkal, coelhói mélységű butaságokkal és a „félázsiaiságról” szóló sajátos nemzetkarakterológiai eszmefuttatásokkal csomagolja fogyaszthatóvá. Egy ideológiai-politikai hulladéklerakó tulajdonosaiként Nemleszünkgyarmatia igazgatói nem válogathatnak a telepükre érkező rakományokban, de – és éppen ebből tudnak profitálni – nem is akarnak válogatni. A NER-telep örömmel fogad bármilyen veszélyes hulladékot. Megkötnek bármiféle szerződést, megünnepelnek bármilyen diktátort, elismeréssel nyilatkoznak bármely véreskezű rendszer előnyeiről.

Csupán egy dolgot nem lenne igazán célszerű nemgyarmati helytartótanácsunknak ezekkel az új befektetői forrásországokkal kötni: kölcsönös kiadatási egyezményt. Egyrészt ugye ennek hiányában mindig pazar grandőrrel lehet átnyújtani nemzeti hőssé avanzsáló gyilkosokat és más hazafiakat, ezek eseti szívességek, nem szennyezi el őket az automatizmus értékcsökkentő hatású, szürke rutinja. Másrészt viszont nem árt gondolni a jövőre is. Mert – bár köztereinket, közszobrainkat, közünnepeinket, közbeszédünket elnézve az ember hajlamos más következtetésre jutni – az időt nem lehet visszafordítani. A közgép, meglehet, forog – de az alkotó nem pihenhet meg egy pillanatig sem.