„Mit Verlaub, Herr Präsident, Sie sind ein Arschloch” – közel harminc évvel ezelőtt fortyant föl ily ékes németséggel Joschka Fischer a Bundestagban, amelynek falai ezt követően nem dőltek össze, a Német Szövetségi Köztársaság nem hullott darabjaira, és a pedáns német úrasszonyok sem kezdtek el sikoltva rohangálni az utcákon, hogy itt a világvége. Sőt, Fischer később külügyminiszter lett, ami nem járt a tisztség presztízsének hanyatlásával, s anélkül, hogy tangába vagy újrahasznosított papírból készült csákóba akarta volna öltöztetni a német diplomáciát, avagy nemzetközi érintkezés bevett formulái helyett trágár diáknótákban való kommunikációra akarta volna kényszeríteni a diplomatákat, valóságos irányítója volt tárcájának, s nem csak kínosan mosolygott a máshol meghozott döntésekhez, esetleg hablatyolt összevissza a külpolitikai malőrök után. Nem egy Martonyi János volt, na. Akik nem szeretik Joschka Fischert, nem éles nyelve miatt nem szeretik, illetve aligha politikai képességeit vitatják el.

A legendás seggfejezős kifakadást egyébként Richard Stücklennek címezte, aki megvonta a szót egy kancellárt sértegető képviselőtől. Hogy Richard Stücklen – Isten nyugosztalja – valóban seggfej volt-e, ma már érdektelen, mindenesetre a decens CSU-politikus szép hosszú közéleti karrierjét még az NSDAP-ban kezdte, s így nem volt éppen ideális alany, hogy a német demokrácia méltóságát és erkölcsiségét védelmezze a ’68-as (Kónbandita, pfúj! – böffen föl az Alsópusztaborzasztó–Mucsaröcsöge-tengelyen a magyar kultúrfölény) Fischerrel szemben.

Mindez azért jutott eszembe, mert tegnap az egyik (kormányon lévő) parlamenti párt Országos Választmányának elnöke megakadályozta, hogy egy másik (ellenzéki) parlamenti párt elnökségének tagja kérdést intézzen a közbotrányt okozó trafiktender ügyében az illetékes miniszterhez, továbbá bejelentette: pénzbüntetéssel sújtja az ugyanebben az ügyben demonstráló („loptok, csaltok, hazudtok”-táblát föltartó) másik ellenzéki párthoz tartozó képviselőket. Más megközelítésben: az Országgyűlés elnöke, Kövér László a Ház tekintélyét óvandó, az abban szereplő vaskos kifejezések miatt, nem engedte elmondani a bumfordi stílusáról ismert Szanyi Tibornak interpellációját, valamint megkísérelte elejét venni, hogy egyesek az üléstermet happening-helyszínként tartsák nyilván a továbbiakban.

Mint látható, a parlament rendjének és nimbuszának fenntartása kényes dolog, mert az ezért felelős tisztségviselők egyben versenytársak is, így a fegyelemre meg a renoméra hivatkozás könnyen a konkurencia ellehetetlenítését szolgálhatja. Gondolhatunk bármit Szanyi Tibor munkásságáról (noha ezúttal beletrafált a trafikmutyi közepébe, szemben ütődött pártjával, amelyik azt kéri, hogy „a kormány alkosson világos szabályokat a koncesszióra”, ahelyett, hogy az egész koncessziósdi eltörlését követelné, és szervezné az országos méretű ellenállást), szóval meglehet a véleményünk Szanyiról, de kétségtelen: őt a választók küldték oda, és pontosan ugyanannyi joga van kifejteni véleményét, mint a többségben lévőknek. Kultúrállamokban ez evidens, ezért még ott is, ahol a házelnöknek különleges fegyelmezési jogosítványai vannak, csak rendkívüli esetekben élnek vele, és nem arra használják, hogy az ellenzékbe beléfojtsák a szót.

Problémásabb a Párbeszéd Magyarországért képviselőinek esete, mivel a különféle akciók tényleg elvezethetnek oda, hogy ellehetetlenül a parlament eredeti funkciója, ti. a beszéd. Amennyiben nagyon szigorúan vesszük (bár miért is kéne ebben a parlamentben bármit is szigorúan venni?), úgy Kövér fölléphetett a PM-esekkel szemben.

Ám legyen.

Ebben az esetben viszont a teljesség igénye nélkül a következőket idézném Kövér László emlékezetébe: a miniszterelnök beszéde alatt „Come back Medgyessy”-transzparenst fölmutató vigyori fidelitasosokat, a Kulturális Bizottság ülésére „Punks Not Dead – És mi lesz a magyar kultúrával?” föliratos pólót viselő csontvázat betoló párttársait, az interpelláció ürügyén száraz tésztát átnyújtó Bánki Eriket, vagy a minisztert fotózó Dorkota Lajost. Csupa-csupa infantilis, tekintélyromboló megnyilvánulás, mind-mind az ellenzéki Fidesztől, amely párt alig leplezett cinizmussal most azon eszközök használatát akarja másoknak megtiltani, amelyeket korábban maga előszeretettel alkalmazott.

Ennek a cinizmusnak vált arcává, megtestesítőjévé a parlament elnöke.

Én kedveltem Kövér Lászlót.

Megfogalmazásai akkor is szórakoztatóak, vitára ingerlőek voltak, ha éppen mellémentek, vagy egyenesen kontraproduktívnak bizonyultak. „Ha Kövér nem mondja a vége felé azokat a vad dolgokat, amit úgy kihasználtak ezek... De hát Kövér is csak ilyen, valljuk be, ezért szeretjük. Azok meg olyanok, mindent fölfújnak (ezért nem szeretjük őket).” (Csakhogy világos legyen: Debreczeni Józseftől idéztem, és nem is az óidőkből.) Brutális képessége volt a lényegre, legalábbis a lényeg közelébe terelni a beszédet, és ez üdítően hatott a sok mismásoló, helyezkedő káder között. Emiatt különösen groteszk most az a szerep, amelyet betölteni igyekszik: a lényeggel szemben védeni a látszatot. S hogy miféle látszat ez, az remekül tanulmányozható azon a két területen, amelyen Kövér áldásos tevékenységét kifejti: hobbijából fakadóan a határon túli magyarság ügye és hivatalából adódóan a közjog és az állami intézmények szerepe.

A keserves kisebbségi érdekérvényesítés kárára a magyarok tömeges áttelepítéséről deliráló haver protezsálása; a létező – és a belhoninál ezerszer izgalmasabb – határon túli kultúra támogatása helyett, egy közepes tehetségű, nyilassá vedlett író provokatív elföldelése; a valódi múlt ápolásával szemben az ősi, 2004-es lobogó kitűzése. Továbbá: a harmatgyenge ellenzéki próbálkozások megfojtása, de a parlament színvonalát végleg lezüllesztő, elképzelés- és véleménynélküli mamelukok védelme, az igazi tekintély maskarába öltöztetett őrző-védőkkel való pótlása, a nagy nehezen kiizzadt – és egykor Kövér által is szenvedélyesen védelmezett – joganyag fölszámolása után egy Dörmögő Dömötör színvonalú alaptörvény méltatása.

Kár, hogy ezt kell mondjam a hatalmával visszaélő, az operett-parlament nevetséges díszleteit védelmező cerberusnak: engedelmével, Elnök Úr, Ön egy seggfej.