Savanyú, tehát a miénk.
Honnan lehetett a rendszerváltás előtt felismerni, hogy a tévében játszott film a szovjet blokkban készült vagy nyugaton? A telefonálós jelenetnél. Ha az ipse rögtön tárcsázni kezdett, amint felvette a kagylót, akkor a filmet a halódó nyugaton forgatták. Ha először a füléhez emelte és utána tárcsázott, akkor keleten. Nem rendezői utasításra csinálták, természetes mozdulatsor volt mindkettő. Ott megszokták, hogy azonnal van tárcsahang a telefonban, itt előbb meg kellett győződni róla. Legifjabb olvasóink már nem értik, mi az, hogy tárcsahang, azt még kevésbé, hogy valamikor várni kellett rá, akár órákat, a kallantyút nyomogatva, nem a háború előtt, hanem a nyolcvanas években, kettőkilencvenhatszázötvenegy hívja mohács tízöthatvanegyet, interurbán, iker, kivehető ajtós turmixgép. A mozdulatokban mindez ösztönösen benne volt. Van.
A mandarinban is benne van a különbség. A rue Lepic-en megfogod, hazaviszed, mind megeszed. Édes. Mindig. Mert a mandarin édes, olyan nincs, hogy savanyú legyen. Az egy másik gyümölcs. Mekkora kitoszás, hogy az ember édes ízt vár és savanyút harap? A vevő ilyen eshetőségre ott nem gondol, ahogy nem gondolt arra sem, hogy nincs tárcsahang a telefonban. Magyarországon a mandarin vagy édes, vagy nem. Az első kóstolásnál a kéz egy pillanatra megáll a száj előtt, vajon ez most melyik lesz, erről a tétova mozdulatról felismerhető, hol vagyunk. Ahol nem működik semmi sem.
Nincs szükség bonyolult összehasonlító számításokra, a mandarin-elmélet tévedhetetlenül eligazít. Vannak országok, ahol a mandarinvásárlásban nincs kockázat, vannak, ahol van. Az előbbiekben jó élni, az utóbbiakban nem. Ezekből szoktak elköltözni azokba.
A narancsról nem is beszéltünk.