Mintha mostanában ritkábban beszélnénk. Ami nem jó. Pedig ismerjük egymást, nagyjából egy korosztályhoz tartozunk, valószínű, hogy a nőkről, filmekről, könyvekről, kajáról, piáról, fűről, zenéről, bulikról nagyon hasonlóakat gondolunk. Régebben még azt is figyelemmel kísértük, hogy a másik mit ír,  még a komcsikról és a Drága Bolgár Úrról is csak árnyalatokban tér el a véleményünk. Három-négy éve még zsinórban kaptuk tőled a gratulákat, linkeléseket, idézéseket, mikor kiderült, hogy itt néhányan nem tartjuk magunkat a falkaszellemhez.

Aztán felvirradt a kormányváltás, s én reménykedtem. Hónapokig, sőt évekig. Abban, hogy egyszer majd én gratulálhatok neked. Hogy te is átléped az ideológiai árnyékod, ledöntöd valahai bálványod, leszámolsz a saját politikai korrektségeddel. Hogy te is felnősz.

Ehhez képest mit kapok tőled? Mondjuk legújabban a választási regisztrációnál? Ugyanazt, amit a médiatörvénynél. A pártkatonák független intézményekbe való kinevezésnél. A hajnalban, másfél órával végszavazás előtt betolt százoldalas egyéni képviselői indítványoknál. Az Alkotmánynál. A Klubrádiónál. A baltás gyilkosnál. A pávatáncnál. A Közgépnél. A filozófusügynél. Nem szép, de ettől nem lesz vége a demokráciának. Nem jó, de ettől még fennmarad a jogállam. Nem fair, de az Uniónak sincs igaza. Nem szép, de. Nem jó, de. Nem fair, de.

De. De. De.

A cikkeid egyre keményebbek, keserűbbek, kiábrándultabbak. Gyakorlatilag nincs olyan döntés az utóbbi két évben, amellyel fenntartás, fintorgás, fanyalgás nélkül egyet tudnál érteni. Ami tetszene neked. Amit ne tartanál rossznak.

Hát, akkor mi ez a „de”?

Látom, hogy jársz a tévébe is. A menő elemzők, véleményemberek csapatába, megmondani a frankót. Nem kéne. Nem mintha nem tudnál profin beszélni, gesztikulálni. Tudsz. Jobban, mint én. Csakhogy – mivel nem vagy érzelmileg impotens pszichopata – az, amit gondolsz, kiül ám az arcodra. És a szitu időnként nagyon ciki tud lenni. Láttam a kínt a fejeden, amikor magyaráztad Dörnernél, Kerényinél meg a többinél, hogy várjuk meg, amíg dolgozni kezd a művész úr. Aztán pechedre tényleg dolgozni kezdett.

Vagy az is nagyon gáz, amikor beszélgetőtársaid egyszerre, szinte vezényszóra fordulnak irányodba egy kérdésnél, hogy, mint kormány-holdudvari újságíró csak tudsz némi bennfentes dolgokkal szolgálni? Te meg görcsösen cáfolod, dehogy vagy te kormányember. Mintha szégyellnéd, hogy összehoznak ezekkel. De ha ennyire függetlennek akarsz látszani, akkor miért is nem vagy tényleg az?

Látlak magam előtt, ahogy lazán reagálsz: te igenis független vagy. És kritikus. Hozod a példákat, hányszor üvöltött a kiadóigazgató veled, hányszor telefonáltak le miattad, hányszor volt, hogy majdnem kirúgtak. Erre vagy büszke?

Közben az önigazolás egész arzenáljáéval szerelkeztél fel, egész kis manír-kollekciód van. Nyugati példákra hivatkozás, hogy lám ott is van ilyen, tehát műbalhé, a hisztérikus nemzetközi túlzások gondos kimazsolázása, hogy de elfogult ez a Paul Lendvai (és tényleg az), „az érted haragszom, nem ellened” érzékeny kormánypárti intellektueljét is zseniálisan alakítod, az előnyök-hátrányok, hibák és vívmányok látszatra kiegyensúlyozott számolgatása, hogy itt is hazudnak meg ott is, tehát összességében rendben vagyunk. Arra fut minden, hogy kimondhasd: nem látom a demokrácia végének, tehát maradhatok...ott, ahol vagyok. A diadalittas aházás, hogy lám, mégsem omlott össze a sajtószabadság, höhö, bérrettegők!

Csakhogy nem ez a kérdés, hogy igen vagy nem. Hanem, hogy miért? Ha nem, miért nem?

Most már jó lenne arra valami magyarázatot hallani tőled, hogy a sok „nem szép, nem jó, nem helyes” ellenére, miért is teszed ki mindig azt az átkozott „de”-t. Honnan van benned még mindig a megértés, a hajlam a megmagyarázásra, a kiegyensúlyozásra?

Ha Gyurcsánynak van kétharmada, ha ő csinálja ezt, akkor is ezt mondanád? Fejti György és Horn Gyula pártja, az MSZMP azt mondta ’89-ben: „Nem mindegy, hogy szereztük meg és gyakoroltuk a hatalmat, ha egyszer demokratikusan adjuk át nektek?” Orbán és Lázár pártja meg azt mondja most: „Nem mindegy, hogy gyakoroljuk a hatalmat, ha egyszer demokratikusan szereztük meg?”  Látsz különbséget? Én nem sokat.

Nem azt mondom, hogy szavazz a Bajnaira, menj tüntetni a Millával. Minek mondanám, én sem tüntetek, nem az a dolgom, és én se voksoltam 2010-ben a Fideszre. Másban kell döntésre vinni a helyzetet. Abban, hogy egzisztenciálisan vagy intellektuálisan leszel-e igazán szabad?

Tény, közírásból, blogolásból nem lehet jól megélni. Nívósan bulizni, nyaralni, családot alapítani pedig még úgy se. Ott a hitel a kéglin, verdán, gyerekkocsin, mindenen. Kell az az alapítványi ösztöndíj, a kutatóintézeti sportállás, az a kis mellékes pluszpénz, amit a Navracsics-fiúk, az L. Simon sameszai meg a Fidesz-polgármesterek osztogatnak? Az állam és a kormánypárti cégek hirdetései? Tudom, ha meg lapátra tesznek, úgyis csak rosszabb jön a helyedre, nem igaz? Ismered már a játékot annyira, hogy mindenki pótolható. Ha tényleg szembefordulsz ezzel, eltipornak, s akkor lesz majd egy utódod, aki sajnálkozva elmondja: nem szép, de ilyen csúszós pálya ez. Ezt nem dönthetem el helyetted, nem is akarom. Ezt neked kell.

(Ha hozzá akar szólni, itt teheti meg.)