Nyüzsi PLT 2012. október. 24. 11:40

Lábjegyzetek a Bajnai-beszédhez

Bajnai eljövetele remélhetőleg együtt jár azzal a felismeréssel, hogy – szétosztható pénz hiányában – nem versenyezhetnek saját térfelén a politikai szektahit, a demagógia fekete öves bajnokává vált Orbánnal. Új narratíva kell.

Mit lehet elmondani Bajnai Gordon beszédéről? Már azon kívül, hogy alapjában véve rendben volt? Hát azt, hogy antipopulista és szekértábor-ellenes szónoklat. Ami a populizmus és a szekértáborok virágkorában nem rossz hír. De lássuk tételesen a beszédnek az általános belpolitikai diagnózison, mozgalom-zászlóbontáson túli, fontos üzeneteit. Egy: „Új politikai közép, amely rendkívül sokféle, de egyvalamiben mégis azonos. Abban, hogy alapvetően elzárkózik a szélsőség erőitől. A kommunistáktól. A szélsőjobboldaliaktól. A hatalom megszállottaitól és kufárjaitól.” – jellemezte az új középerőt. Eddig a baloldal (és a balliberális értelmiség javarésze) nemigen volt hajlandó ugyanazon erkölcsi mércével elítélni a két totalitárius ideológiát. Maszatoltak, hogy a kommunizmus mégiscsak egy szép eszme volt, csak elrontották, ’56 évfordulóin is ment az elkenés a megbékéléssel, a nemzeti konszenzussal meg hogy a barikád mindkét oldalán voltak áldozatok, stb. A jobboldal történelemhamisítása volt a mentség a saját múltretusálásukra. „A térségben markánsan előrenyomuló agresszív jobboldal olyan szélsőséges indulatokra épít, melyek a baloldali tömegek szemében felesleges luxussá teszik a saját múltjuk feletti önkritikus merengést.” - írta már 1991 végén, a Demokratikus Charta hajnalán Hegyi Gyula, későbbi MSZP-politikus. (A baloldaliság öröme. Kossuth Könyvkiadó, 1993. 138. o.) A baloldal lényegében ma is ehhez tartja önmagát. Ideje meghaladni ezt.

Kettő: „A szolidaritás nem kegy, hanem felelősség egymásért és kölcsönös tisztelet egymás iránt. A fent lévők kötelező felelőssége a lent lévőkért. De cserébe az alura születettek és az oda csúszottak felelőssége is a közös célokért. Munkával és munkakereséssel, tanulással és taníttatással; közös erőfeszítéssel.” – Ez a hagyományos baloldali, posztkádárista populizmus sérelem- és panaszkultúrájának meghaladása. Amely populizmus nem csupán együtt érez a vesztessel, az áldozattal, a lemaradóval. Az még nem lenne baj, sőt. Csakhogy ez a nézet kritikátlanul kiszolgálja az alul lévők frusztrációit, osztálykomplexusait, szociális irigységét. Azt hangsúlyozza, hogy a szegénynek mindig igaza van, a morális igazság mindig az ő oldalán áll. Akkor is, ha részben vagy egészben önhibájából jutott oda, ahova. Akkor is, ha meg sem próbálta vagy túl korán feladta. Ez a nézőpont nem hajlandó figyelembe venni az egyéni felelősséget. A saját erőfeszítés szükségességét. Végre valaki, aki ezt ellenzékben is kimondja, s nemcsak akkor, amikor kormányra jutva magyarázni kell a megszorítást. S elutasítja vele a tétlen csodavárást.

Három: „Biztosan tudom, sokan vannak itt olyanok, akik már 2010 áprilisában is a változásra voksoltak. Jó okuk volt rá. Alapos okuk, mert azt akarták, hogy egyszer s mindenkorra vége legyen a korrupciónak; mert meg akartak szabadulni a rossz kompromisszumoktól, a kapkodó és félbemaradt reformoktól, a beteljesületlen ígéretektől.” – E mondatból remélhetőleg az is következik, hogy Bajnai Gordon nem olyan, mint sok szoclib politikus, értelmiségi. Akik diadalittas, lenéző vállveregetéssel fogadják az Orbánban csalódottakat. „Ugye, hogy mi megmondtuk? Késő bánat, ránk kellett volna szavazni!” – Ismerős, nem? Aztán ezek a közszereplők nagyokat hüledeznek, hogy a kiábrándultak nem hajlandóak visszamenni hozzájuk. Nem bírják megérteni, hogy Orbán nem a 2010 előtti évek szimpla antitézise, a jámbor istentiszteletbe belerondító Sátán. Hanem egy lassú hanyatlás katalizátora, egy, az évezred elején indult leépülési folyamat negatív mélypontja. Mennyire hiteles a részeg pásztor másnapos, önigazoló szörnyülködése a farkas pusztításán? Önkritika kell, magukba nézés. Ha maguktól nem megy, Bajnai feladata, hogy jó példát mutatva rákényszerítse őket. Biztató Szigetvári Viktor nyilatkozata is, amelyben a magyarságpolitika, 2006 őszének megítélése, s az ügynökakták dolgában a 2010 előtti politika felülvizsgálatát pendítette meg. Ez nem a jobboldal előtti kapitulációt jelenti. Hanem azt, hogy az e téren meglévő jobbos kurzusmitológiára többé nem balos ellenmitológiával felelünk.

S még valami. Egy kérdés. Önöknek nem volt furcsa az egész? Integrátori szerepben Bajnai Gordon. Egy olyan figura, akitől nemcsak a pártpiaci konkurensei (MSZP és LMP) állnak balabbra, de saját fegyvertársainak jelentős hányada is (a demagógiától vissza nem riadó Szolidaritás például, de társadalmi kérdésekben a Milla-bázis oroszlánrésze is balosabb). Ott a téren és a tévé előtt sok százezer ember. Akiknek jelentős része valószínűleg hasonlót gondol a bankokról, kapitalizmusról, piacról, reformról, IMF-ről, mint Orbán Viktor. Hogy mégsem a Békemenetet gyarapítják, annak oka, hogy más politikai-társadalmi kultúrkörhöz, szekértáborhoz tartoznak. S a márkahűség fontos tényező. De hogy lehet, hogy ez a tömeg nem talált magának egy karizmatikus baloldali demagógot, egy ellen-Orbánt? Mert nem talált. Sem az elmúlt két évben, sem az azelőtti húszban. Azok, akik korábban a baloldali populizmus osztogató, majd szociális kiváltságőrző vonalát vitték (2002-ben Medgyessy, aztán 2006-ig Gyurcsány) nem voltak ebben a szerepben hitelesek. Pontosabban hitelük addig tartott, amíg volt pénz. Horn Gyula, az egyetlen, akinek ez nagypolitikusként jól állt volna, a ’90-es évek derekán többé-kevésbé ellenállt a vadkeleti populizmus kísértésének. A későkádári középbal alkalmatlan rá, hogy versenyképes legyen a jobboldal mítoszaival, parasztvakító demagógiájával. Miért? Mert a baloldali tömegek addig hisznek a demagógiának, amíg kapnak pénzt. A jobboldaliak meg akkor is hisznek, ha nem kapnak pénzt, sőt elvesznek tőlük, lásd a Békemenet népét. Ennek okaiba most ne menjük bele, nem ismételném magam.

Tény: van egy vaskos szélsőjobbunk, ugyanakkor hiányzik a szélsőbal, amely a középbalt az Orbánnal versenyképes antikapitalizmusra sarkallná. Ki lenne a magyar Chavez? Szanyi Tibor? Scheiring Gábor? Ugyan. Nincs itt kőkemény balos populizmus. Nincs alapja. Helyette van egy latyak-lágy pragmatizmus, amely talán lassan felfogja ezt. Hogy saját térfelén, saját pályáján nem tudja megverni Orbánt, a fekete öves demagógot. Kénytelen elfogadni a néptribuni léttel még csak ismerkedő, halk szavú technokratát. Lehetne rosszabb is, hát nem?

Hirdetés