Nyáry Krisztián emlékezik arra, hogyan bukott meg a komcsik iskolaköpenye 1987-ben.
Iskolaköpeny, egyenruha, mint a hetvenes években? Soha! Mindjárt elindult a forradalmi szervezkedés. Volt, aki a nyílt lázadással próbálkozott: nekik, a köpenyteleneknek azonnal járt az osztályfőnöki figyelmeztetés. Én a fontolva haladók vezéreként kihallgatást kértem a legendás gimnáziumi igazgatótól, Bácskai Miska bácsitól. Biztosak voltunk benne, hogy ő éppolyan bornírtságnak tartja a rendelet, mint mi magunk. „Miska bácsi, meg van-e szabva abban a körlevélben, hogy milyen hosszú legyen az iskolaköpeny ujja?” – kérdeztem. Hunyorított a szemével, értette, de komoly képpel elővette a levelet, és elolvasta. „Azt nem írják.” Visszamentem a lázadók táborába, és egy nagy ollóval könyék fölött ünnepélyesen levágtuk a köpenyek ujját. Másnap újabb kihallgatást kértem. „Benne van-e egyáltalán, hogy legyen ujja a köpenynek?” Megint elő a levéllel: „Az sincs benne.” Élvezte a játékot ő is. Egy hét alatt elfogytak a gombok és a gallér is, egy mellény-szerű rongydarab maradt. Végül újabb közös szövegértelmezés következett arról, hogy vajon kockás, flanel vagy farmer anyagból lehet-e köpeny. Ez is megvolt: a köpenytelenség Miksa bácsi segítségével visszatért jogaiba. A többi szentesi iskola tanulói ezután a gimnáziumra hivatkoztak, hogy ott sem kell köpenyt hordani. Győzött a forradalom.
Fél éve pont ezt a történetet idéztem fel, amikor megkértek, hogy a közelmúltban elhunyt Bácskai Miska bácsi emlékére készült kötetben a pedagógiai örökségéről írjak. Úgy tanított meg rá, hogy megkérdőjelezzük a hatalom hülyeségét, hogy közben nem gyújtjuk magunkra az erdőt. De ez már egy másik történet. Praktikus tanulság is van: Hoffman Rózsának részletes végrehajtási utasításra lesz szüksége, ha rendet akar vágni a megengedhetetlenül tarka ruhás iskolások között.