Elég nagy hullámvasút volt ez az év. Az Európa-bajnokságon nem úgy játszottunk az első két mérkőzésen, ahogy kellett volna. Aztán jött Barni sérülése, majd Kevin 100. percben lőtt gólja Skócia ellen, a Hollandiában történtek, és most egy 99. perces tizenegyesgól

– értékelte röviden a válogatott idei teljesítményét Szoboszlai Dominik, a csapatkapitány a németek elleni 1–1-et követően.

Hoztuk a kötelezőt, de a bravúrok elmaradtak

Ritkán játszik egy naptári évben 13 mérkőzést a magyar válogatott, de az utóbbi szűk egy évtizedben hozzá kellett szoknunk ahhoz a kellemes teherhez, hogy négyévente erre is sor kerül. A válogatott program fő eseménye természetesen a nyári Európa-bajnokság volt, de az előző Nemzetek Ligája-sorozat után – ahol sikerült kétszer megverni az angolokat, győzni Németországban és végül a csoport második helyén végezni – egyértelmű volt, hogy Marco Rossi csapata az őszi meccseket sem veszi félvállról.

Titkon talán mindenki reménykedett abban, hogy sikerül továbbjutni az Eb-n és egy NL-bravúrban is, ám egyik sem jött össze. Ez a papírformák éve volt, minden szempontból. Korábban visszatérő probléma volt a válogatottnál, hogy a kiélezett, illetve a „kötelezőnek” mondott meccseket nem sikerült megnyerni, ebből a szempontból jó évet zárt a nemzeti csapatunk. Az írek elleni idegenbeli, valamit a hazai bosnyák találkozót leszámítva minden hozható meccset megnyertek Rossiék, legyőzték a törököket, Koszovót, Izraelt és Boszniát idegenben.

Ami viszont tény, a valódi téttel bíró összecsapásokon nem sikerült annyi bravúrt elérni, mint a korábbi években. Svájc és Németország ellen sima vereség az Eb-n, a németek és a hollandok ellen csúnya zakó az NL-ben. A skótok legyőzése (tekintve a körülményeket), valamint a hollandok és a németek elleni iksz erőn felüli volt, de azt se felejtsük el, hogy Németország a B keretével lépett pályára ellenünk kedd este, egy tét nélküli meccsen.

Az embernek kettős érzése van, ha az eredményekre pillant, de visszatekintve a múltba, nagy magabiztossággal kijelenthető, hogy ez volt a Rossi-éra legreálisabb éve.

Az ugyanis nem realitás, hogy a magyar válogatott oda-vissza legyőzi Angliát, vagy hogy döntetlent játszik Franciaországgal, és a házigazda németekkel is egy Eb-n, ahogyan az sem, hogy kétszer kikap Albánia ellen. Korábban mégis mindegyik megtörtént. Idén jóval kevesebb volt ezekből a „kifutott eredményekből”, így reális képet kaptunk a 2026-os világbajnokság selejtezősorozata előtt arról, mire lehet képes a magyar válogatott.

Az európai vb-selejtezőben 12, négy- vagy ötcsapatos csoport lesz, ezek győztesei automatikusan kijutnak a tornára, a második helyezettek pedig rájátszásban küzdenek majd a további pozíciókért. Itt négyes ágak lesznek, és azok győztesei szereznek indulási jogot. Ha csak a papírformát nézzük, a magyar válogatott vélhetően második lesz a csoportjában és a rájátszásban harcolhatja ki a vb-részvételt. Mindezek előtt azonban március 20-án és 23-án vár még egy Nemzetek Ligája osztályozós párharc a mieinkre a görög, osztrák, ukrán, török négyes valamelyikével.

A támadásainkon lesz még mit csiszolni

Megfordítva az előbbi gondolatot – hogy nem jött annyi bravúreredmény, mint mondjuk tavaly – Schäfer András szavait idéznénk, aki a németek elleni meccs után arról beszélt, a legjobb válogatottak is egyre jobban készülnek a mieinkből, ami lehet, hogy az eredményességre rányomja a bélyegét, de a fejlődés szempontjából sokkal hasznosabb.

Ami viszont aggasztó – erről szintén Schäfer beszélt –, hogy ebben az évben nem vagyunk elég hatékonyak a kapu előtt. A válogatott középpályás szerint „ha nem is pár éve, de nem olyan sok idővel ezelőtt, fele ennyi helyzetből rúgtunk kétszer-háromszor ennyi gólt”. Nemzeti tizenegyünk nyolc mérkőzésén is legalább tízszer lőtt kapura és az Izrael, illetve a Bosznia-Hercegovina elleni idegenbeli találkozót leszámítva maximum egy gólra volt képes:

• az írek ellen 1,
• az izraeliek ellen 3,
• a németek ellen az Eb-n 0,
• a skótok ellen 1,
• a bosnyákok ellen 0 illetve 2,
• a hollandok és a németek elleni NL-meccseken pedig 1-1 gólt szerzett a magyar csapat.

A legeredményesebb játékos Szoboszlai Dominik volt a maga öt találatával – ebből hármat tizenegyesből jegyzett –, őt követte Varga Barnabás három góllal – kettőt Izrael ellen lőtt –, valamint Sallai Roland, aki kétszer talált az ellenfelek kapujába. A góljaink jelentős részét tehát a támadótrió szerezte, a középpálya viszont keveset vállalt elől. Jól látszik, ha Szoboszlai visszajött egy sorral hátrébb és ő szervezte a játékot, akkor voltak helyzeteink, a támadósorban viszont egy emberrel kevesebb volt, aki be is tudná ezeket lőni, ha viszont másnak kellett helyzetbe hozni a társakat, akkor még ennyi lehetőségünk sem volt.

A jövőben fontos lenne találni egy olyan klasszis támadó középpályást, aki tudja helyettesíteni Szoboszlait és képes megszervezni az akciókat, vagy egy olyan támadót/szélsőt, aki Szoboszlai helyén játszva képes veszélyt teremteni az ellenfelek kapuja előtt. Elnézve a merítési lehetőséget, nincsenek jó kilátásaink. A rossz helyzetkihasználás mellett a labdát is előszeretettel adjuk át az ellenfeleinknek, de amint azt láthattuk, ez az esetek nagy többségében nem probléma.

A védelem is nagy átalakuláson esett át, ugyanis a tavaly megszokott Lang Ádám, Willi Orbán, Szalai Attila hármasból játékhiány miatt ketten kiestek, az ő pótlásukat pedig nem mindig sikerült a legmegfelelőbb módon megoldani. Orbán pozíciója stabil, ő adja a védelem gerincét, mellette pedig Dárdai Márton is megszilárdította a helyét a bal oldalon, a jobbon viszont kérdések merülnek fel. Játszott már ott Fiola Attila, Balogh Botond és a Fradiban is csak cserének számító Botka Endre is, egyikük sem tűnt bombabiztos megoldásnak. Hosszútávon, már csak a kora miatt is, illetve, hogy az olasz bajnokságban játszik, Balogh Botond tűnik a legjobb opciónak. Ha a klubcsapata mellett a válogatottban is stabil kezdő lesz, akkor erős védelemmel vághatunk neki a vb-selejtezőknek.

A magyar válogatott legstabilabb pontja egyértelműen a kapusposzt: mind Gulácsi Péter, mind Dibusz Dénes állandó és jó teljesítményt nyújt, akárki is védjen, jó kezekben vagyunk.

Mi a sorsa Marco Rossinak?

Az olasz nemzetiségű szövetségi kapitány sokszor nem tudja mire vélni a szurkolók és az újságírók reakcióit egy-egy mérkőzés után, ennek pedig igen gyakran hangot is ad. Az Európa-bajnoki búcsú után például kijelentette, hogy „rosszhiszeműek és nyilvánvalóan nem objektívek azok, akik a magyar válogatott kudarcáról beszélnek vagy írnak”, de minden probléma nélkül „idiótázta” le azokat, akik szerint a Nemzetek Ligájának nincs értelme. A németek elleni meccs után szerényen megjegyezte, mióta ő a szövetségi kapitány, a magyarok nem Feröerrel és Lettországgal játszanak, hanem olyan világklasszis válogatottak ellen, mint a német, vagy a holland.

Arról is beszélt már, nem mindig érzi, hogy teljes mellszélességgel állna oda mindenki a válogatott mögé, illetve többször utalt rá, ha a szurkolók és az MLSZ elégedetlen lenne a munkájával, akkor kész felállni a kispadról. Utóbbinak nincsen realitása, egyelőre legalábbis biztosan nem. A szurkolók imádják, a szövetség bízik benne, a futballrajongó Orbán Viktor is kedveli, és mindig elismerően nyilatkozik a munkájáról. Tegyük hozzá, jogosan! Rossi nem ígér többet, mint amire a csapat képes lehet, a játékosokban rejlő lehetőséget viszont maradéktalanul kihasználja. Nincs könnyű dolga, jelenleg viszonylag kevés olyan magyar labdarúgó van, aki képes válogatott szinten játszani, 30-35 játékosból szemezgethet nagyjából.

A vb-selejtező vízválasztó lehet az olasz szakember jövője szempontjából, de tegyük hozzá gyorsan, Dárdai Pált leszámítva nincsen olyan kompetens edző, aki hozni tudná Rossi szintjét. Fejlődésre viszont addig nem sok esély van, amíg a milliárdokkal felpumpált akadémiai rendszer nem képes nagy számban válogatott játékosokat kinevelni. Addig marad egy szerethető csapat, ami esélyes rá, hogy kijusson a különböző világeseményekre, ott pedig, ha szerencséje van, akkor 1-2 bravúrra, esetleg egy csoportból való továbbjutásra jó lehet.