Miközben már csak egy nap van hátra az olimpia megnyitójáig – és mind magasabbra emelkedik az új koronavírus-fertőzöttek száma – sorra érkeznek Tokióba a külföldi tudósítók. Nem könnyű most bejutni az országba, órákig tartó, nehézkes ügyintézés után sikerülhet csak. Az élmény fárasztó, mégsem kellemetlen, a japánok ugyanis nagyon precízek és határozottak, de kedvesek és mindenben segítőkészek. Még ha a kommunikáció nem is mindig egyszerű.
„OCHA oké?” – tette fel a kérdést egy teljes védőöltözetet viselő, tőlem vastag fólialapokkal elválasztott fiatal japán férfi Tokió Narita nevű repülőterén. Rutinosan válaszoltam az elmúlt tíz órában megállás nélkül viselt FFP2-es maszkom mögül legalább a szememmel mosolyogva: „OCHA oké!”, és már tartottam is a minden ajtót azonnal megnyitó QR-kódot a kékesen világító olvasó fölé. Már rutinos vagyok. A kérdésre most kellett tizenhetedszer válaszolnom, a kódot pedig tucatszor mutattam fel, csak azért, hogy a repteret keresztül-kasul bejáró csoportunkat irányító önkéntesek és bevándorlásiak meggyőződhessenek arról: tényleg fenn van a telefonomon a Japánba való belépéshez elengedhetetlen applikáció. Leolvasni csak a maradék öt alkalommal kellett.
Ez a férfi volt az utolsó, akivel még dolgom volt a Naritán, a már Tokióban állomásozó kollégáktól tudtam, hogy innen már csak egy kis várakozás van hátra a transzferig, amellyel bejutok a városba. Óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor az utolsó kérdésére – akarok-e az országba hozni nemzetközileg védett, veszélyeztetett állatokat, például krokodilt vagy kobrát, illetve van-e nálam növény vagy állati eredetű élelmiszer – nemmel válaszoltam, ő pedig intett, hogy köszöni, végeztünk.
Addigra már közel négy óra telt el azóta, hogy a Helsinkiből induló gépem landolt, és nagyjából húsz órája voltam úton. Biztos voltam abban, hogy minden szükséges dokumentum nálam van, mégis folyamatosan attól rettegtem, hogy valamibe valahol belekötnek majd. A japán kormány szigorúan szabályozza, hogy kik léphetnek be az országba – jelenleg a sportolókon és segítőiken kívül gyakorlatilag csak az olimpia megrendezéséhez feltétlenül szükséges személyeket, valamint a média munkatársait fogadják –, ezért már Budapesten is éberen ellenőrizték, minden megfelel-e az előírásoknak: valóban készült-e 96 és 72 órával az indulás időpontja előtt PCR-teszt, megvan-e a vízumként is szolgáló akkreditáció.
A kérdések sorába Helsinkiben vették fel, hogy működik-e az OCHA. Ez az az alkalmazás, amelyet csak azután lehetett aktiválni, hogy a japán kormány jóváhagyta a hetekkel korábban benyújtott tevékenységi tervet (activity plan). Ebben minden olyan helyszínt fel kellett tüntetni, ahol a kérvényező megfordulni szándékozik a Japán-beli tartózkodása első 14 napján. Persze nem akárhol: az engedélyezett helyszínek listájáról lehetett csak választani, vagyis az olimpiai edzés- és versenyhelyszínek közül. Esetleg a nagykövetséget is.
Az én activity planemre az indulás előtti este bólintottak rá, olyan sokára, hogy már arra is felkészültem, hogy nem az OCHA segítségével lépek be, hanem írásbeli nyilatkozatban vállalom: a japán hatóságok minden előírását maradéktalanul betartom. Ez is járható út lett volna, ám a másiknál még sokkal több adminisztrációval a repülőtéren.
Én viszont szerencsére még otthon felvihettem az appba minden szükséges információt: egy rakat személyes adatot az otthoni címemtől kezdve az elvámolni való dolgaimon át addig, hogy hol jártam az elmúlt 14 napban, és tapasztaltam-e a koronavírus-fertőzés bármely tünetét. Az összes kérdés megválaszolása után generálta a rendszer azt a bizonyos QR-kódot, amelyre aztán a reptéri keringés valamennyi állomásán szükség volt: amikor kiállították számunkra a bevándorlási nyilatkozatot, amikor a kezünkbe nyomták a mintaleadáshoz szükséges tégelyt (Japánban nem orr- és garatmintát vesznek, hanem a nyálat analizálják, így a kis edénykébe addig kell köpködni, amíg a kellő mennyiség össze nem gyűlik), amikor újra el kellett mondanunk, hogy nincs semmi bajunk és nem látogattunk különösen veszélyes országokba, amikor az útlevelünkbe ragasztották a vízumot. Aztán amikor a krokodilokról is kérdeztek. Mindvégig határozottan, precízen, de kedvesen. Egy pillanatig nem lehetett haragudni ezekre a végtelenül elkötelezettnek tűnő emberekre, akiknek a többsége bár csak néhány szót beszélt angolul, az ismert kifejezéseket olyan határozottsággal hajtogatta, hogy azon tényleg csak mosolyogni lehetett. És egyáltalán nem keserűen, mert éreztük: ők is azt szeretnék, hogy minden simán menjen ebben a végtelenül megbonyolított rendszerben.
Amelyben azért akadtak visszásságok rendesen. A repülőről például csoportokba szervezve engedték le az utasokat, együtt kezelve azokat, akik a gép egyes szekcióiban egymáshoz közel foglaltak helyet. E társaság tagjai – velem együtt többek között finnek, dánok, oroszok, csehek, litvánok – nagyjából együtt is maradt a bevándorlási folyamat során, de egyes pontokon egymástól két méterre ültették le őket várakozni, máskor szorosan egymás mögé sorakoztatták fel. Ezek az emberek aztán a transzfert szolgáltató buszokra felszállva simán keveredtek az ugyanazon a gépen, de annak egész más részein utazókkal, majd a busz végállomásán újra fel kellett sorakozni egymás mögé, hogy aztán egyesével hívjanak taxit mindenkinek, amely egészen a szállásáig viszi őket. Egy autó, egy utas. Akkor is, ha a kilencórás repülőúton végig egymás mellett ültek, egy hotelben lesznek vagy akár ugyanabban a szobában. Nem volt apelláta.
A szálloda bejáratánál marcona tekintetű biztonsági őr posztol, de hamar kiderül, hogy a látszat csal: valójában kedves, és amikor a kimenő lehetőségéről érdeklődöm, mutatja, menjek nyugodtan, feliratkozni sem kell. Pedig ott fekszik előtte a lista, amelyre fel kellene jegyeznie, hogy ki hagyja el az épületet, és meddig van távol. Az újságíróknak 15 perces eltávot engedélyeznek, ennyi idő alatt kell felfedezniük a környékbeli ételbeszerzési lehetőségeket, és elintézniük a bevásárlást. Étterembe hivatalosan nem lehet beülni, megoldást az elviteles rendelés jelent. Az őr a visszaérkezéskor sem kérdezősködik, csak köszön. Nem tudni, előveszik-e, ha valakiről később kiderül, hogy kontaktja volt egy fertőzöttnek, ő pedig simán hagyta, hogy gyakorlatilag bármennyit bóklásszon a városban. Úgy hírlik, ezt sokan ki is használják. Én nem akarok kockáztatni, csak néhány perccel maradok tovább a megengedettnél – elhúzódik a kiszolgálás –, ha ugyanis a szervezők kiszúrják, hogy szabályt szegtem, visszavonhatják az akkreditációt, és kiutasíthatnak az országból. Ki reszkírozná meg ezt?
Márpedig a hatóságoknak nem nehéz lebuktatniuk a renitenseket, hiszen minden belépőnek telepítenie kell a telefonjára egy másik applikációt is, az úgynevezett COCOA-t. Ez az az alkalmazás, amely figyelmeztet, amennyiben a felhasználó igazolt koronavírusossal kerül kapcsolatba. A használatához folyamatosan bekapcsolva kell tartani a helyzetmeghatározást és a Bluetooth-t. Aki kikapcsolja, szintén gyanússá válik. És ha valami mostanában nem akar lenni egy újságíró Tokióban, a koronavírus-járvány ötödik hullámának kezdetén, a japánok többsége által elutasított olimpia idején, hát gyanús biztosan nem.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
