"Amikor megtudtam, hogy a Budapestre kell utaznom a világbajnokság miatt, nos, az nem volt túl jó érzés, dolgoztak még bennem a korábbi emlékek. 2015-ben az egyik pályaudvar padlóján aludtam itt, és a rendőrök nem bántak velünk kesztyűs kézzel. Szóval mondhatom: sokkolt, amikor hallottam, hogy idejövünk. De aztán arra gondoltam, már jóval korábban megígértem magamnak, hogy visszajövök Magyarországra, más körülmények között, és megpróbálok túllépni a rossz tapasztalatokon. Akkor az embereket is másképp láttam, nem voltam róluk túl jó véleménnyel, de most mindenki kedves és segítőkész, sokan szurkolnak nekünk. Most már máshogy gondolkodom az országról" – mondta Juszra Mardini, amikor arról kérdezték, milyen érzésekkel érkezett vissza közel két év után Budapestre, ahová 2015 őszén a balkáni útvonalon érkezett menedékkérőként Szíriából. 

A most 19 éves Juszra története, amelyből hamarosan filmet forgatnak, 2018 tavaszán pedig könyvben is olvasható lesz, megérintette a világot. A lány Damaszkuszban élt a családjával – apja úszóedzőként dolgozott, így nem magának választotta a sportágat: már háromévesen levitték az uszodába –, a polgárháború azonban felforgatta az életüket, a harcokban a házuk is odalett. Juszra és nővére, Sara 2015 augusztusában úgy döntöttek, elmenekülnek Szíriából. Onnan Libanonba, majd Törökországba utaztak, ahonnan Görögországba az Égei-tengeren át, egy zsúfolásig telt lélekvesztőn indultak. Az átkelés közben azonban a motor felmondta a szolgálatot, így a két lány két másik, úszni tudó férfival a vízbe vetette magát, és több mint három órán keresztül tolta a csónakot, míg az Leszbosznál partot ért.

"Az életünkért küzdöttünk, de nem erre gondoltam, miközben úsztam, hanem arra, hogy a sós víz csípi a szemem, belemegy az orromba, a számba. Akkor nem jutott eszembe, hogy meghalhatok, hogy hideg a tenger: az életem eseményei peregtek a szemem előtt. Voltak fura pillanatok, amikor mosolyognom kellett, hogy megnyugtassam a csónakban ülő gyerekeket, pedig legszívesebben sírtam volna"

– magyarázta budapesti sajtótájékoztatóján a lány, aki testvérével együtt végül a magyar főváros érintésével jutott el Berlinbe. Ott bekerült az egyik helyi úszóklubba, ahol most is edz. Tagja volt annak a menekültekből álló csapatnak, amelyik – az olimpiák történetében először – Rióban szerepelt az ötkarikás játékokon, idén pedig a FINA zászlaja alatt vehetett részt a vizes világbajnokságon. Másodszor vívta ki az indulás jogát, 2012-ben Törökországban ott volt a rövidpályás vb-n.

AFP / Martin Bureau

A két éve Budapesten töltött napjairól azt mesélte, az ideje nagy részét a Keleti pályaudvar közelében lévő két gyorsétteremben töltötte, és soha, de soha nem szeretne visszamenni a városnak arra a részére. És bár most úgy látja, hogy a magyarok kedvesek és nyitottak, szívesen beszélgetnek vele, akkori itt-tartózkodása idejéből csupán egy taxisofőrt tudott kiemelni, aki emberszámba vette. Ő segített nekik minél gyorsabban az osztrák határra érni – úgy vezetett, mintha egy hollywoodi filmben lett volna –, hogy feljuthassanak az egyik buszra, amellyel Németországba vitték a menekülteket.

Hiába a szörnyű élmények, Juszra azt mondja, megérti, miért viselkedtek a legtöbben úgy velük, ahogyan. "Azt hiszem, az emberek féltek, amikor először itt jártam. Nem tudták, kik vagyunk, miért vagyunk itt. Sokan zsúfolódtunk össze egy kis helyen, lezártak miattunk pályaudvarokat... bepánikolhattak."

Németországban – ahová később a szülei is követték a húgával együtt, de sok rokona maradt Szíriában – mostanra éppen olyan életet él, mint bármelyik német sportoló fiatal. Hetente három alkalommal, naponta kétszer edz, sokat versenyez, tanul, és nagyon kevés ideje van bulizni. A kezdetek persze nehezebbek voltak. "Először tartottam attól, hogy menekültként egy másik kultúrába kell beilleszkednem, de gyorsan rájöttem, hogy pont olyan vagyok, mint a többiek: úszom, tanulok, hazamegyek, megvacsorázom. Mostanra sok barátom lett, mondhatom, hogy van egy második családom, és nagyon hálás vagyok ezért."

AFP / DPA / Qin Lang

Amikor arról kérdeztük, hogyan képzeli a jövőjét, úgy válaszolt: nem nagyon tudja, mit mondjon, hiszen nagyon rövid idő alatt hihetetlenül sok dolog történt vele, fogalma sincs, hogyan alakul a jövője. "Eljutottam Németországba, találkoztam az amerikai elnökkel, a pápával, versenyezhettem az olimpián, most filmet forgatnak, és könyvet írnak a történetemről... Annyi biztos, hogy a tokiói olimpiáig folytatni fogom az úszást, és dolgozom a menekültek érdekében."

Juszra korábban is tartott motivációs beszédeket, de április óta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) jószolgálati nagyköveteként teszi ezt. Társaival azon dolgozik, hogy az emberekhez minél több információt eljuttasson a menedékkérőkről, feloldja az előítéleteiket. "Sosem tudhatjuk, hogy mi történik majd velünk holnap. Én sem hittem, hogy egyszer menekült leszek, aztán egyszer csak már az voltam. De nem hibáztatok senkit, normális emberként igyekszem élni, és megmutatni az embereknek, hogy nekem is vannak álmaim, és sosem adom fel azokat. Ugyanakkor a menekülteket is próbálom motiválni, mert sokan közülük tehetetlennek érzik magukat. Sokan közülük mostanra példaként tekintenek rám, ezért is próbálok minél többet tenni értük, jól használni mindazt, ami nekem megadatott. Ez nem mindig könnyű, néha magamra zárom a szobám ajtaját, és sírok odabenn, mint egy kisgyerek, de sokszor átsegítenek ezen azok az üzenetek, amelyekben arról írnak az emberek, hogy az én példám segít átvészelni nehéz helyzeteket."

S hogy mit gondol arról, amikor politikusok a menekültek befogadása ellen érvelnek? "Előfordul, hogy bizonyos dolgokat az embernek el kell engednie a füle mellett, és inkább a pozitív dolgokra összpontosítania. Nem állítom, hogy a menekültek száz százaléka jó ember, de az európaiak száz százaléka sem az. A legfontosabb, hogy mindannyian emberek vagyunk."