hvg.hu: Mi vitt rá a futásra?

Simonyi Balázs

Lőw András: Általánosban vívhattam, futhattam, figyeltek ránk, volt futóiskola. Később kedvtelésből futogattam, utcai versenyek, Pajtás Futás, Futapest, IBUSZ Maraton, emeltem a távokat, de nem vagyok gyors, nem az idő vonz. Egy ismerősöm mondta, hogy maratonokat futni szép dolog, de vannak ennél izgalmasabbak is. Többnapos versenyek, maraton (42 km) feletti ultratávok.

hvg.hu: Hogy magyaráznád el az ultrafutást egy laikusnak?

Lőw András: Nem gondolom, hogy mindenkinek futnia kéne. De kell egy hobbi, mint nekem a futás. Amikor a Pázmányon tanítottam, gyakran mentem futva Piliscsabára vagy vissza (30km). Van olyan, hogy 2-3 hónapig egyáltalán nem futok, nincs erőm vagy időm. Maratonistának öreg lennék már. Az időeredmény kevésbé izgat, nem teszek érte, nincsenek vérmes reményeim. Az ultrázás – ami leginkább 40 év fölött kezdődik – pedig passzol hozzám. Rendes önismerettel rendelkező átlagemberek is simán teljesítenek egy ultrát: tudnia kell, mire van szüksége, mit akar csinálni, és képes-e mentálisan kibírni.

hvg.hu: De te mégis 25 évesen mentél először Spartathlonra…

Lőw András: Fiatalon jól regenerálódtam, nagyon bírtam az ultrákat, beleértem. A Spartathlon mezőnyének életkor-mediánja pont ott van, amennyi most én vagyok: 45 év körül. Időigényes, lélekigényes. Van, aki ilyen idősen kezd el mocorogni, és hipp-hopp ott találja magát az ultramezőnyben, mert magnetikus hatása van. Pedig számos értelmesebb dologgal is le lehet magad építeni.

hvg.hu: Mi motivált abban, hogy idén monomániásan tizenhatodjára is benevezz a Spartathlonra?

Lőw András: A futóbarátaim közössége miatt megyek. Ez egy 2500 éves história, a verseny maga 30 éves, én 20 éve voltam először. Mindig előjön valami emlék: ’92-ben Spártáig gyakran öszvércsapásokon, hajmeresztő kanyarokon futottunk, ma már aszfaltozott az út. Gondolatban szoktam készülni, elmegyek az atlétikapályára 12 kilométert futni, és a 400 méteres körökre ráképzelem az utolsó harminc frissítőpontot. Szóval fejben is végig tudom futni a 246 km-t, ami élőben kőkemény.

Úton és célban a Sparthatlonon

UltraBalaton

hvg.hu: Újra és újra megszállottan elmész ultrázni. Élvezetet jelent? Férfiúi megméretést? A futás szeretete dominál, netán az önkínzás keresése?

Lőw András: Elsősorban kaland és koncentrálás. Szerencsére az ultrafutás nem arról szól, hogy ha elbambultál, már le is lőttek, kipontoztak, vége. Akár hülyeséget is csinálhatok, persze nem túl sokat egy szuszra, mert az árát nekem kell megfizetnem. Azért mert valami nehéz, esetleg fájdalmas, még lehet szép. Sőt talán azért szép, mert kellett kicsit dolgoznom érte.

hvg.hu: Mint a katonaság: közben borzasztó, de mesélni róla utólag jó?

Lőw András: Nekem is rendesen összeugrik a gyomrom a startnál, mert tudom, az indulóknak nagyjából csak a harmada ér célba. Miért lennék benne én a szerencsés harmadban? Valaki mesélte, hogy a múltkori versenyen már 90 km-nél mellényúltam a vizes tálnak, koordinációs problémáim voltak. És az ember mindig visszamegy. ’92-ben a verseny előtti napon érkeztem lazán, kértem egy rajtszámot, végigmentem a pályán - iszonyatos szerencsém volt: 50 %-os célba érés volt, mert marha jó idő volt, felhős, hűvös. Ez csak ’93-ban esett le. Akkor kiderült, hogy milyen a hegytetőkön vitézkedni, amikor két napon át teljes erővel süt a nap. Azóta kiderítették, hogy a hírnök futása igazából augusztusban történt, képzeld, ha akkor tartanák, nem szeptember végén, milyen idő lenne. Az én komótos, cammogós iramomban elég stabilan tudok versenyezni. Nem azért vannak az egyéni csúcsaink, hogy mindig csúcsot fussunk. Nyilván kockázatos tempót nyomni, helyezésre menni 246 km-en. Az csak plusz teher. A vége az filmszakadás, minden versenyzőt elvisznek az orvosok a biztonság kedvéért. A spártai főtéren az eredményhirdetésen felolvassák az összes célba érőt, mindenki kijön a színpadra, már aki nincs infúzión. Mindenki győztes, aki célba ér.

hvg.hu: És aki nem ér célba, az miért adja fel?

Lőw András: Elfogy a futóka, nincs kedv. Ritkábban sérülés miatt. Nehéz kérdés, végigmenni vagy nem? Szoktam versenyt föladni, de Spartathlont csak egyszer adtam fel: 1994-ben, a tipikus helyen, Korinthosz és Nemea közt. A legtöbben – a feladók fele – itt szállnak ki, 80 és 124 km közt. Sokat várnak Korinthosztól, aztán jön a pusztaság, és nem tudnak mit kezdeni a magánnyal. A forróság után éjszaka elég hideg van, pláne a Parthenio hegyen (1100m), majd másnap délben a Spárta előtti 900 méter magas fennsíkon ismét forróság. Kísérővel találkozni – szabály szerint - csak 12 helyen lehet a 75 frissítőpont közül. Sokan próbálják lazítani a Spartathlon szabályait túlzott asszisztenciát alkalmazva. Nálam csak egy kézikulacs van meg övtáska, benne sótabletta, Sezamki, méz tartalékba, estére kakaópor, levespor. Sokat tanultam a kiesésemből. Öt év alatt földolgoztam, aztán visszamentem.

hvg.hu: Mi történt 1994-ben?

Simonyi Balázs

Lőw András: Megtörtem, pedig az volt a legjobb évem. Tavasszal 242 km-t futottam 24 órás versenyen, a Spartathlon után két héttel meg 220-at. Jó formában voltam. Fejben voltam kilúgozott. Esteledett, leültem egy picit 118 km-nél, és addig ültem ott, amíg szintidőn kívülre kerültem, és levetették a rajtszámomat. Lelkileg kellett volna rákészülnöm. Volt olyan barátom, aki alig edzett, viszont meditált, negyedórát arra szánt mindennap, hogy fejben végigmenjen a távon, még a Google Earth előtt volt ez. Elméletileg csomó mindenre képes az ember egy ultraversenyen, csak fogalmam sincs, hogyan. Van olyan, hogy meg tudom csinálni, csak eddig még én sem tudtam, hogy tudom. Tudni valamit, és tudni, hogy tudom, na ez két külön dolog. Ultrából alapvetően kétfajta verseny van: a körözős versenyeken állandó depó van, lehet iramot is diktálni akár, a kísérő végig ott van veled a pályán. Az A-ból B-be tartó versenyen egyedül vagy, esetleg azzal a versenyzőtársaddal futsz egy ideig, aki ugyanannyit szívott eddig, mint te. Lehet gyorsulni is, nem folyamatos a lassulás. A spártai végszakasz egy nagy lejtő, azt érdemes megfutni, bár nagyon fáj, de legalább előbb vége van. De az UB-n is idén, amit az év két legmelegebb napján rendeztek, Aligán rámvirradt, a horizonton körözött a nap hajnali 5-kor, és bevillant, hogy két óra múlva milyen meleg lesz, úgyhogy megnyomtam. Addig fürödtem a Balatonban, hánytam, álmos voltam, menet közben aludtam, hétperces ezrekkel cammogtam, majd ötpercesekre váltottam.

hvg.hu: Az emberi mivoltodat meg tudod őrizni?

Lőw András: Hát azért lassan levetkőzöd, leépülsz. Örkény írja, hogy a hadifogságot túlélni nettó lehangoló volt, ember embernek farkasa, ha kenyeret látott, elvette, megette. Az UB-n már a tihanyi deltában voltunk, kvázi a befutó előtti szakasz, épp ott ment egy bringás, kezében egy hideg ásványvizes üveg, nem köszöntem, nem kérdeztem, kivettem a kezéből és elkezdtem inni. 42 fokban, izzadtan, koszosan egy rajtszámmal: hát nekem igazolásom van arról, hogy komplett hülye vagyok! Bementem egy strandra, nem fizettem. Bementem egy kocsmába, kértem sört, mert megkívántam, mondtam, fillér nincs nálam, szó nélkül adták. Lehet, hogy ez a bolondok tiszteletéből jön a középkorból, vagy a vándorok kötelező megvendégeléséből. A tenyerükön végigvisznek ilyenkor az emberek. Tisztelet és borzadás. Egyszer egy néni kérdezte, hány kilométert futunk: „Kétszáztiznkettőt”, feleltem. „Kétszer tizenkettőt, hát az nagyon durva!” – felelte a néni. Egy másik UB-n Almádiban lerogytam úgy 190 körül a pontőr székére, jön egy hölgy, ránéz, a rajtszámomra: ’Csak nem futóverseny lesz itt?” Mondom: Asszonyom, ez már az. Nem hitte el, ücsörgök egy futóversenyen?!

hvg.hu: Kísérőt viszel magaddal?

Lőw András: Kit szívassak? 36 órára valakit beugrasztani, biciklivel kísérni valakit kocogótempóban egész nap és éjjel? Undok leszek közben, nem tudok emberként viselkedni. Van, akinek hasznos, ha egy kísérő seggbe rúgja, pátyolgatja, pelenkázza, bíztatja. Én azt szeretem, ha nincs ott senki, és magam rendezhetem el, hogy érezzem magam.

hvg.hu: Van-e futórigolyád, versenyrituáléd?

Lőw András: Ezekről - remélem - leszoktam. Annyi csak, a futócipőimet egyszer kötöm meg és ki-bebújok belőlük, illetve 2000 óta ugyanabban a pólóban futom a Spartathlont, és máskor nem használom.

hvg.hu: Hogy mész neki egy ultraversenynek?

Simonyi Balázs

Lőw András: Elképzeléseim vannak, hogy mit kéne futni, de nem a ruhán, a kaján vagy a kísérőn múlik, nem ezek hiánya miatt futok 29 órát Spártában. Komolytalanul készülök, lehetne filózni, hogyha 5 fokkal hidegebb vizet viszek, akkor mi lenne. Persze, ezek segíthetnének faragni az eredményen, csakhogy előtte nagyságrendekkel fontosabb dolgokat nem csinálok meg, nem edzek rendesen. Az időeredmény nem izgat. A Spartathlont stabilan 30 óra körül futom. A legjobb spártai időmre (27h 46m) két hetet „készültem”, bringatúrán voltam a Dolomitokban. A körpályás, adott idős futásokat, 12-24 órás versenyeket nem szeretem annyira. A 48 órásakat pedig eddig mindig feladtam, mert nem tudok szigorú lenni magamhoz. Azért siessek, hogy még többet szívhassak?! Inkább azért sietek, hogy előbb vége legyen. 12 órából ötperces, 24 órából a hatperces kilométerek is kijönnek, ha odateszi magát az ember. Egyszer a Bécs-Budapest szupermaratonon (320 km 5 nap alatt) kérdezte egy futótárs, hogy “Jól vagy?”. Mondom: Jól. Jött a válasz mosolyogva: Nem baj, majd elmúlik.

hvg.hu: Szórakoztatod magad közben, vagy transzban futsz?

Lőw András: Ez nem egy frontvonal, hogy állandóan koncentrált legyek. Oda kell figyelni, hogy egyensúlyban legyek. Arra figyelek, hogy hatékonyan fussak. Érzem, mennyit tudok, és a lehetőséget a legjobban szeretném kihasználni. Agyalok például, hogy van-e értelme lefeküdni: ha nincs ágy, nem fogok dideregni egy széken, az nem alvás, inkább továbbfutok, kihordom lábon az álmosságot. Néha viszont megéri aludni, mert az később hasznosul. Képtelen lennék zenét hallgatni, mobilozni. Néha beszélgetek a futókkal, de leginkább matekolok, tervezek, mit hogyan kéne csinálni, mi fog történni. Egyszer kiszámoltam méterre, mennyi a 150 mérföld, annyi volt hátra, kigondoltam és megcsináltam az újratervezett köridőkkel. Mondhatni, a szakmámat gyakoroltam. A versenyek mindig eltelnek a versenyekkel.

hvg.hu: És mire jutsz a verseny végén?

Lőw András: Ez a legfurább: az ultrázásban egy álló napot csak egy adott dologra szánsz – a futásra. Más ilyen az életben nincs. Nem nézel 24 órát tévét, nem alszol 24 órát. Ezek tapasztalatok: milyen ugyanazt csinálni folyamatosan? Milyen, amikor az a dolgod, hogy két és félperces köröket nyomj egy 400 méteres pályán? Nagyon különbözők a motivációk: idő, helyezés, egyéni csúcs. Rengeteg teljesítménykényszeres futót ismerek, nem lehet könnyű nekik. Én pusztán végigviszek egy tervet a teljes bizonytalanság között, van egy verseny-forgatókönyvem, de extrákkal van megfűszerezve, improvizálok. Valami kisül belőle. Rengeteget kaptam a futástól, igyekszem visszaadni, segítek, beszélek. Szeretek megajándékozott lenni, ezt nyújtja a futás. Lehet az ajándék egy hótmeleg pohár víz a semmi közepén egy frissítőponton Fenékpusztán 40 fokban, ahol a pontőr is örül, hogy él, hogy ennyit tud adni. De azt jó szívvel adja.

hvg.hu: Mik a vágyaid, min szívnál még végig?

Lőw András: Minden hülyeséget ki lehet találni, amitől az ultra is ultrább. Érdekel Sakura-michi (250 km-es verseny Japánban – SB), Badwater (217 km-es verseny közel 50 fokban a kaliforniai Death Valley-ben), Hardrock (160 km-es brutális nagy szintemelkedésű terepfutó-viadal kétszeri naplementével). És egyszer tényleg végigmenni a 100 mérföldes Barkley-n, Tennessee vadonjában. Sokkal keményebb szerintem, mint a Spartathlon, szinte teljesíthetetlen, alig páran csinálták meg tizenvalahány év alatt. Ha az egész ultrafutás egy szubkultúra, akkor ez a teljesítménytúra-futás egy szub-szubkultúra. 2007-ben 60 mérföldet, három kört tudtam nyomni közel 34 óra alatt. Iszonyú kondi kell: lehet jönni, hogy nem volt szerencsém, nagy volt a köd, jött egy hóvihar, de ezek kalkulálható nehézségek.

Amikor már 50 órája vagy kinn a pályán, folyamatos tájékozódási kényszerben vagy, attól nyűgös leszel. Rohamos a lemorzsólódás. A második éjszakára kimenni a kritikus. Van, aki azért adja fel, mert egy patak, amin négyszer át tudtál gázolni, a felhőszakadás miatt, annyira megduzzad, hogy te azon már nem tudsz ötödjére átmenni. És még így is rohadt hosszú visszamenni a rajtba. 2005-ben Korányi Balázzsal indultunk, aki mégiscsak kétszeres olimpiai középdöntős középtávfutó. Mentünk együtt pár kilométert, és Balázs fennakadt egy ágon, felhasadt a térde, lógott ki a térdkalácsa. Ő kiszállt, én továbbmentem. A második körben megtaláltam a fát, levágtam az ágat a szőrrel-bőrrel, húsokkal, beraktam egy szatyorba, majd odaadtam a Balázsnak a kör végén ajándékba. Ennyire meg voltam borulva, hogy ilyeneket csináltam. Azóta vitrinben őrzi az ágcsonkot, az ikrei odajárnak az ereklyéhez borzongani.

hvg.hu: Sportnak, netán atlétikának tartod, amit csinálsz?

Lőw megtalálja a 2. könyvet a 2007-es Barkley Marathon 3. körében.

Washington Post

Lőw András: Lehet vitatkozni, hogy mennyire futás, amit az ultrások csinálnak. De ha nincs fizikai alapod, akkor nem tudsz versenyt végigvinni. Ismerek olyat, aki rengeteget fut, “rápróbál” az ultratávokra. De tudok olyat, aki csak a szintemelkedést számolja az edzésben: amikor egy hegyi kör megy neki másfél órán belül, akkor kicsivel többet fut, ezzel tud kondit szerezni, mert szerinte hosszan edzeni felesleges, nagyobb a sérülésveszély, nagyobb a leépülés, többet kell visszatáplálni. Lehet ezen vitatkozni, hogy kell-e a TB-nek állnia olyan sérülések költségét, aminél az ember magának kereste a bajt. Én is szétkoptathatom az ízületemet, és TB-vel fizettethetek meg egy protézist, de ennek nincs értelme. Örkény írja a A pogány süttőfia süttő gondolatai című egypercesben, hogy “A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”