Nem baj, ha nem bokszban és vízilabdában vágunk vissza a ruszkiknak, nem öttusában mutatjuk meg, hogy mi a magyar. Sőt. De ez azt jelenti, hogy a mostani olimpia már nem több saját magánál. Szórakoztatás, beszédtéma-szolgáltatás, befektetés. Popzene.
Nem mondom, hogy örülök a végének, bár el lehet telni vele. Meg aztán soha nem tudtam megszokni ezt a betűtípust, a fába bicskával karcolt London 2012 feliratot. Se a rémes lila dobogót, mintha a királynő csodálatos kosztümjei ihlették volna. Se a logót, amiről még gondolkodni is elfelejtettem sokáig, hogy vajon mit ábrázol. És nem fognak hiányozni Petrovics-Mérei Andrea eldugult légutai, az ifjabb Knézy elpöttyentett szakzsargonjai, hogy lesapkázták a támadót, és homályt dobott a nyomorult francia. Ennyi volt, a világ ifjúságát Rióba hívta Jacques Rogge, 2016-ra.
Nem örülök a végének, de örüljünk-e a záróünnepségnek? Más, mint az eleje, ami rendjén is van, ez már csak buli a maradéknak, akik nem rohantak haza, mert megcselekedték, amit megkövetelt a haza, vagy mert nem cselekedték meg. Mindenesetre kevesebben vannak, az látható, de elég imponáló a kezdet, mármint a vég kezdete. Churchill szaval Shakespeare-t, újságpapírba csomagolt London a stadionban, autók, házak, kamionok. Zene.
Ami azt illeti, az egész olimpia nagyon muzikális volt, leszámítva a Himnusz első előadását, folyton szólt valami hangulatfestő darab, leginkább a Tűzszekerek, az mindenféle bevonulás és eredményhirdetés előtt elhangzott, nem hiszem, hogy Vangelis számított volna ekkora másodvirágzásra. De Queent játszottak, ha időt kértek az edzők, Muse-t ha csak hergelni kellett a közönséget, a brit popzene mennybe ment augusztusban, és aztán a búcsú éjszakáján már másról sem volt szó, mint hogy jöttek a nagyok. Spice Girls, akiknek nem tudom, mi történt a lábaikkal, de valahogy mindegyiknek olyan vastag, görbe virgácsa lett. George Michael, aki kiharcolta, hogy a régi sláger mellett egy újat is elzenghessen, de nem volt okos ötlet tőle, mert a szám ócska, ő meg csak egy hasát rázó papuska lett. Liam Gallagher, mint valami mellékszereplő a Hiúság vására musical változatából. Belegondolok, hogy ha Budapest lett volna az olimpiai helyszín, milyen jókat csörögtünk volna. Fellépett volna az Illés, az Omega, rádumálták volna Neményi Bélát a Drága bakter úrra, a végső búcsú előtt Poór Péter énekelte volna, hogy Ajjaj, fekete vonat.
Mondanám, hogy ez egy félreértés. Az angolok egyrészt magukat értik félre, amikor azt hiszik, hogy csak ennyivel járultak hozzá a világ kultúrájához. Voltak ugyan a díszlet-újságokon is címek, népszerű sorok Shakespeare-től és Shelleytől, de ezeknek az észlehetősége messze elmaradt Eric Idle-tól, aki rendületlenül az élet napos oldalát szemlélte. Másrészt a világot értik félre, ha azt gondolják, hogy a Pet Shop Boys vagy akár a The Who föllépése valóban akkora gyönyörűség a hétmilliárdnak. A sportolókon látszott, hogy rázni, azt szeretnek, és Fat Boy Slim nem olyan régi fazon, hogy elfelejthették volna a számát, de hiába volt káprázatos Annie Lennox a kóbor lelkek hajóján, a dal alatt mindenki a kamerát kereste, hogy szívecskét mutasson, érembe harapjon, a nemzeti hovatartozását mutogassa a mellére böködve.
Mondanám, hogy félreértés, de lehet, hogy nem az. Lehet, hogy a sport tényleg popzene és valóságshow. Akkor legalább értem ezt a furcsa üresség-érzést, ami folyton bosszant. Ülök másfél órát a tévé előtt, izgulok, szorítok, aztán lefújják a meccset, és az esetek 90 százalékában nem érzek semmit. Se fájdalmat, se megkönnyebbülést, se boldogságot, se megváltást, se felháborodást. Nincs arányban a befektetett figyelem és idő az utóhatással, kimegy az emberből az élmény. Talán csak az a baj, hogy ott keresem a megrendülést, a nagy pillanatot, ahol nincs. Nem baj, ha nem bokszban és vízilabdában vágunk vissza a ruszkiknak, nem öttusában mutatjuk meg, hogy mi a magyar. Sőt. De ez azt jelenti, hogy a mostani olimpia már nem több saját magánál. Szórakoztatás, beszédtéma-szolgáltatás, befektetés. Popzene.
Ezekre a szavakra kerestek rá a legtöbben Pornhubon 2024-ben
Változás történt az élen.
