Egyetlen náció sem gyűjtött ennyi kilencedik helyet, mint mi, avagy úszóink hétszer maradtak le épphogy a döntőről. Két bronzérem pedig csak századokon múlt. Igazából három versenyző van, akit nem csupán álmainkban láttunk dobogón állni, hanem joggal hittünk abban, hogy most odaérhetnek: Cseh Laci, Hosszú Katinka és Kis Gergő.
Az Egyesült Államok úszóinak meglehetős fölényét hozták az úszóversenyek a 2012-es játékokon, 32 számból 16 lett az amerikaiké – ilyen óriási tarolásra senki sem számított. Az arany másik fele hét nációnak jutott, kilencet elvitt Kína (5) és Franciaország (4), kettőt-kettőt Hollandia és Dél-Afrika, egy-egy bajnoki cím okán mosolyoghatunk mi, továbbá a litvánok és az ausztrálok. Illetve, utóbbiak aligha mosolyognak: a pekingi 6 aranyat és összesen 20 érmet hozó parádéjuk után az auszik csúnyán besültek, mindössze egy váltóelsőség jött össze nekik, és összesen 10 érem. (Máris óriási adok-kapok zajlik a médiában a régi legendák részvételével.)
És ők még mindig jobban jártak, mint számos nagyhatalom, hiszen a világ- és Európa-bajnokságokon villogó oroszok arany nélkül zártak, akárcsak az óriási reményeket tápláló házigazda britek (szintén beindult a zümmögőkórus), illetve a sprintereik révén az utóbbi években parádézó brazilok. Ám a legnagyobbat a két európai úszóbirodalom, Németország és Olaszország puffant: még csak érmet sem sikerült szerezniük a minden eddiginél színvonalasabb versenyek során. Azaz a magyar teljesítményt annak fényében is kell értékelnünk, hogy olyan csúcssztárok maradtak érem nélkül, mint Federica Pellegrini, Paul Biedermann, Britta Steffen – Európa pedig 32-ből 14 számban maradt le teljesen a dobogóról (a férfiaknál kilenc, a hölgyeknél öt esetben).
Európa még így is a második legeredményesebb kontinens Amerika mögött, ám látszik, a franciákon kívül csak nagyon keveseknek sikerült a maximumot nyújtaniuk Londonban. Csak az íze végett, a kontinensek versenye így fest: Amerika: 20-10-8, Európa 8-10-7, Ázsia 5-7-11, Afrika 2-1-2, Óceánia 1-6-3.
És akkor nézzük, ezen belül mit kezdjünk a mieink szereplésével.
Ha összvetjük Pekinggel, egyértelmű: előrébb léptünk, amit a köztes vb-k és Eb-k eredményei alapján várni is lehetett. Sőt, legbelül úgy gondoltuk, nagyobbat is fogunk lépni, mint az a három olimpiai pont, amennyivel több van most, mint 2008-ban (akkor 18, most 21).
Az, hogy nem lett még több, leginkább egy őrült pechsorozatnak tudható be: egyetlen náció sem gyűjtött ennyi kilencedik helyet, mint mi, avagy úszóink hétszer maradtak le épphogy a döntőről – ahol aztán ugyebár megint bármi lehet, el-elcsípni egy ötödik, netán hatodik helyet. Aztán ott van Gyurta Dani és Hosszú Katinka negyedik helye 100 mellen, illetve 400 vegyesen: századokon múlt a két bronzérem.
Igazából három versenyző van, akit nem csupán álmainkban láttunk dobogón állni, hanem joggal hittük abban, hogy most odaérhetnek: Cseh Laci, Hosszú Katinka és Kis Gergő. Mindhárom külön történet.
Lacié különleges, ha az első nap nem vágja magát gyomorszájon a kieséssel, amitől leült majdnem négy napra, akkor egy pekingihez hasonló előadásnak lehettünk volna újfent részesei – ám a 400 vegyes döntőjének elszalasztása vitte magával a 200 pillangót is, a dac hozta vissza 200 vegyesre, az pedig a vegyesváltóban úszott országos csúcsokon látszott, hogy a fizikumával nem volt semmi baj, mentálisan padlózott.
Kis Gergő tavaly három hónapos felkészülés után jutott bronzéremig a világbajnokságon – a nem olimpiai 800-on és az 1500-on is. Utóbbi egészen fantasztikus eredménynek számított, most pedig egy éve volt arra, hogy még tovább javuljon. És Gergő készült, fókuszált – a 400-on elért hatodik helye mutatta, hogy rendben van ő is... Aztán... Ahogy volt, úgy ment is el az 1500... Gergő alighanem tönkregörcsölte magát, hogy most itt a nagy lehetőség, és végre bebizonyíthatja, hogy... Nem sikerült neki, ami kár – és Rió még nagyon messze van.
Ugyanez vonatkozik Hosszú Katinkára is: nagyon úgy fest, hogy Katkát megint nem szabad túlzott kritikával illetni, ugyanúgy áldozatául esett a Salo-féle team elcsellózott felkészülésének, mint 2011-ben. Anélkül, hogy üldözési mániám lenne, finoman jelzem, Kiss László szövetségi kapitány már tavaly jelezte, vannak olyan trendek Amerikában, hogy az olimpiáig a külföldieket elsőrangúan használják a hazai úszók felkészítéséhez, ám őket magukat aztán nem élesítik be kellően a fő eseményre. A Salo-istállóból Rebecca Soni remekelt – a külföldi sztárok viszont besültek, kezdve Katinkával, folytatva Kitadzsimával, Jefimovával, és Melluli is halovány utánzata annak, amit régebben láttunk tőle. (Amúgy Katinka ürügyén még muszáj megemlékezni a kínai Je Sivenről a 200 és 400 vegyes bajnokáról, mert tényleg eszement dolog, hogy a leggyilkosabb szám utolsó száz méteren egy 17 éves lány ugyanolyan időt megy gyorson, mint a férfimezőny gigásza, Ryan Lochte – lehet itt hárítani napestig, ez egyszerűen nem gömbölyű, na.)
Ám mielőtt még siránkozás-jelleget öltene a visszatekintés, gyorsan szögezzük le: az összes versenyzőben benne van még egy, de inkább két olimpia, ráadásul a többség négy év múlva lesz a teljesítő-képessége csúcsán. Beleértve Gyurta Dánielt is, aki 23 évesen lett olimpiai bajnok, ám tudható, a mellúszók gyülekezetében az idősebbek szokták vinni a prímet, azaz Dani éppenséggel a kivételek sorát gyarapítja, aki ily fiatalon tudott ily magasra jutni.
Az ő sikere egyébként egyike a leginkább megérdemelt aranyaknak: nagyon kevés olyan versenyző van a mezőnyben, aki ennyire konzisztensen produkált ebben a ciklusban, azaz az adott számban minden lényeges versenyt ő nyert (Dani a két világbajnokságot és a két Eb-t). Olyanból pedig még kevesebbet, aki ugyanabban a számban a cáparuhák időszakában és most, az újonnan beköszöntött textilkorszakban is uralkodni tudott, azaz a szuperdressz-korszak csúcsának számító 2009-es római vb-n is nyert, továbbá most is, amikor ismét az úszó volt a főszereplő, a londoni olimpián.
A férfiaknál egész pontosan három ilyen kiválóság akad: Michael Phelps, Ryan Lochte – és Gyurta Dániel.
Nem rossz körben van mellúszónk – és az sem csoda, hogy beírta magát a legendák világába. Ráadásul tizenkilenc évvel Güttler Károly után ismét van nagypályás világrekorderünk – egyébként Danié a huszonötös világcsúcs is –, ami külön jóleső érzés. Egyértelmű, hogy Gyurtáé a jövő, ráadásul egyre közelebb kerül a 100 méter koronájának meghódításához.
Cseh Laci lehetne az, akit elbúcsúztathatnánk, pláne, hogy már elemzések is napvilágot láttak arról, miért nincs sansza Rióban – ez azonban nem csupán matek. Laci tényleg jó erőben volt, csak a feje kuszálódott össze, ami baj, mert azért Phelps (200 pillangó) és Lochte (200 hát) is verhető állapotban volt összességében – ám pontosan tudható, van még benne annyi, hogy egy negyedik olimpiára is jó legyen, és újabb érmekre (bár lehet, hogy a 400 vegyest most már el kell hagyni, tényleg túlzottan embert próbáló – és rámenni a 100 pillangóra, ahogy Phelps javasolta neki, miközben az érmeiket mutogatták a 200 vegyes eredményhirdetését követően).
Aztán most van négy év, hogy érett és egyenletes nívójú felkészüléssel éremesélyes versenyző váljék a Verrasztó-testvérekből, Jakabos Zsuból – akiért a legtöbb szexista hím nyála csorgott szokás szerint –, a 2010-es ifjúsági olimpiai bajnokokból, Kapás Boglárkából, Biczó Bencéből, Bernek Péterből, aztán a Pulai-fivérekből, és persze meg kell oldani, hogy Kis Gergő ne zúdítson magára egy rakat feszültséget, hogy mi lesz akkor, ha most nem tudja megmutatni...
Fantasztikus potenciál rejlik tehát a magyar úszóválogatottban, a 22 éves átlagéletkor jól mutatja, az igazi érési folyamat ezután indul. Vagyis meglehetősen eseménydús és örömteli négy évnek nézünk elébe a medencék környékén – Rióban pedig jöhet a mostaninál is pazarabb szereplés!
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
