Március huszadika majdnem olyan jeles „történelmi”dátum Székesfehérváron, mint az öt nappal korábbi a magyar történelemben. 1985-ben ezen a (kupa)szerdai napon futballtörténeti hőstettet hajtott végre egy magyar kiscsapat, majdnem a legutolsót a honi futball históriájában.
További analógia március 15-tel, hogy akkor is zuhogott az eső. Fehérváron délelőtt szakadt, az emberek aggódva keresgették az esernyőket, mert esernyővel nem jó meccsre menni. Akkora tömeg készült összegyűlni a Sóstói stadionban, amekkorában már idegesítő tud lenni, ha az ernyő mögül kell nyújtogatni a nyakat.
A Manchester United elleni kupavisszavágót mindenki látni akarja. Addigra „országos ügy” a Videoton kupamenetelése: manapság két sikeres selejtezőt hívnak így a magyar klubok, akkor még ki kellett hozzá verni a csehszlovák, a francia és a jugoszláv bajnokság sztárcsapatát és a negyeddöntőben az Old Traffordon kiizzadni egy szoros vereséget.
A ManUnited persze még nem volt az, ami ma: a következő szezontól ül le majd a kispadra egy ambíciózus skót, Alex Ferguson. Fehérvárra még Ron Atkinson vezetésével és (tíz évvel a Bosman-szabály előtt) alig pár légióssal érkezett a csapat, ők is észak-írek, írek, skótok. De micsoda nevek: Whiteside, McGrath, Strachan, plusz a kor emblematikus dán válogatottjának fenegyereke, Jesper Olsen. És az angol válogatott kapitánya, a fantasztikus Bryan Robson.
A Manchesterhez fogható márkás nyugati csapat még sosem fordult meg addig Fehérváron, ők valami mást jelképeztek, valami nagyot. És nagyképűek is voltak kellően, másfél órával meccs előtt érkeztek, nem is edzettek előtte a helyszínen és a legenda szerint a rendes játékidőhöz igazítottan volt lefoglalva hazafelé a repülőjegyük.
Az eső a meccsre elállt, ellenben a vízelvezetőt még hírből sem ismerő fehérvári pálya egy vaddisznódagonyához hasonlított, a vastaglábú, angol tempóhoz szokott vendégeket persze ez nem zavarta. A Videotonból három alapember, a válogatott Csongrádi, Csuhay és Májer hiányzott. Ami azon az estén történt, irreális, megmagyarázhatatlan, illetve csak valami felső elrendeltetéssel magyarázható csoda volt. A Vidi talált egy gólt az elején, aztán a tehervonat monoton kattogásával, folyamatos tempóban daráló brit atléták ellen további 100 percen át rombolt, harcolt, csúszott-mászott.
A stratégia kialakítója a legnagyobb magyar edzők egyike, Kovács Ferenc volt. Aki nem „ rohamozva hősi halált halni”, hanem védekezni küldte fel a fiúkat, hazai pályán is. Az angoloknak nem tetszett ez a pióca-stílus, idegesek lettek a végére, ami helyzetük akadt, kihagyták.
11-es párbajt magyar ember akkoriban élőben még alig láthatott, a Diósgyőrnek volt évekkel korábban hasonlóban része. A Vidi kihúzta addig, a közönség egyetlen üvöltő masszában egyesülve fogta saját kabátgombját, amikor Disztl Péter beállt a kapuba az első büntető előtt.
Vadász Imre, az ezer tüdejű, ballábas középpályás pedig, aki előző nap edzésen háromból kettőt kihagyott, bevarrta a legutolsót Bailey kapujába. A Videoton a legjobb négy közé jutott (és a csodának még nem volt vége ugyebár…), az MU játékosai pedig a „magyarok antifutballjáról” duzzogva, vállvonogatva hazamentek. Tragédia nem történt, a brit futball, az angol bajnokság akkor még nem volt az, ami ma.
De nekünk máig ez (és a hátralévő két kör) az utolsó igazi hőstettünk az európai porondon. Aki látta, aki ott volt, sosem felejti el azt a dagonyás, sáros estét. Ma 27 éve történt.
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.