A modern sport eredetileg önszerveződő csoportok kezdeményezésére alakult ki, tehát a civil társadalom terméke. Működésében és közigazgatási rendszerében ezért – a mára kialakult jelentős üzleti vonatkozásai ellenére – a mai napig nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a civil szerveződések. A legtöbb sporttevékenység, például az amatőr versenysport, az iskolai és egyetemi sport, valamint a szabadidősport megannyi formája máig civil keretek között, vagy a szféra aktív támogatása által szerveződik. Mit is értünk a civil társadalom alatt, és mi a tényleges szerepe a sport egyes területeinek működése során?

A civil szféra szervezetei, mint a sport műhelyei

A civil társadalom definíciószerűen olyan polgári típusú kezdeményezéseket jelent, amelyet a polgárok önkéntesen, saját érdekeik megjelenítése és védelme, szükségleteik kielégítése érdekében hoznak létre, amelyek az államtól függetlenül, autonóm módon működnek. A civil szféra társadalmi aspektusból szemlélve elsősorban a közszféra és a magánszféra közötti közvetítésnek, a társadalmi kontroll biztosításának, a különböző társadalmi és szakmai csoportok érdekképviseletének funkcióit látja el. Gazdasági oldalról tekintve pedig jelentős jövedelem-teremtő és újraelosztó szerepe van.

A sport területén a civil társadalom szereplői közé soroljuk a nemzetközi és nemzeti sportszövetségeket, a sportalapítványokat, a sportegyesületeket, a közhasznú szervezeteket, a köztestületeket, különböző civil szakmai szervezeteket és az önkénteseket is. A magyar sport szervezeti kerete jelenleg rendkívül széttagolt, amit jól bizonyít, hogy külön köztestülettel rendelkezik a hivatásos sport (Nemzeti Sportszövetség) és a szabadidősport (Nemzeti Szabadidősport Szövetség), az olimpiai sportágak (Magyar Olimpiai Bizottság), továbbá a fogyatékkal élők sportja (Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége) és a paralimpia (Magyar Paralimpiai Bizottság). A sport egyes területei így mesterségesen el vannak különítve, és sok esetben inkább a széthúzás jellemzi az egyes szervezeteket, mintsem a kooperáció. A sport szervezeti kereteinek egyszerűsítése szempontjából jó iránynak ígérkezik, hogy a jelenleg születő rendszerben egyetlen köztestület – a MOB ,vagy ha nem is így nevezik majd, de egy MOB-hoz hasonló szervezet – kezében központosulna az irányítási – és ezzel a forráselosztó – funkció, azonban ez a döntés kételyeket is felvet.

Ugyan Molnár Zoltán a MOB főtitkára a „Konferencia a Szabadidősport 2011. évi feladatairól, lehetőségeiről” elnevezésű rendezvényen is hangsúlyozta, hogy a MOB szándéka az, hogy a sportról, a sport egyes területeiről azok hozzanak döntéseket, akik értenek hozzá, azonban felvetődik a kérdés, hogy a MOB mint az egyetlen köztestület mennyire viseli majd szívén más területek sorsát. Vajon ezzel a szabadidejükben sportolni vágyók, az amatőr sportolók vagy a hátrányos helyzetűek nem kerülnek-e még inkább háttérbe az olimpiai és a hivatásos sportolókhoz képest?

A múlt öröksége

A szocialista rendszer a magyar sport működését központi irányítás alá vonta. Ez mind a társadalmi köztudatban, mind a szakmai körökben elfeledtette, hogy a sport alapjaiban a civil társadalom terméke. A korszak sportpolitikájának egy másik jelentős vonása, hogy az akkori vezetés céljai sokkal inkább a hivatásos sporthoz kötődtek, s bár sokat hangoztatták a szabadidő, a diák- és az egyetemi sport szükségességét, ezek a hivatásos sporttal szemben háttérbe szorultak. Földesiné Szabó Gyöngyi sportszociológus professzor főként ezzel magyarázza azt, hogy mára generációk nőttek fel úgy, hogy nem váltak fogékonnyá a sportra, nem szeretik, nem akarják sem űzni, sem nézni, sőt még támogatni sem, mivel sportszocializációjuk elmaradt. A sport általános presztízsvesztése azt eredményezte, hogy mind az aktív, mind a passzív sport iránti kereslet beszűkült, amelynek jelentős hatásai vannak a jelenben is a teljes sport működésére.  

A rendszerváltást követően, mikor az egyesülésről szóló 1989. évi II. törvény ismét lehetővé tette a sport tényleges civil működését, a megváltozott körülményekhez mind a köztudat, mind a sportvezetők igen lassan alkalmazkodtak. Míg más területeken a civil és a non-profit szervezetek száma, valamint a szektor bevétele dinamikusan nőtt, addig a sportban éppen ellenkező tendencia mutatkozott. A rendszerváltás utáni években például az egyesületek több mint a fele szüntetett meg szakosztályokat.

Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az állam nem nyilvánított egyértelmű álláspontot sportpolitikájával kapcsolatban, s bár hirdette a sport önálló működését, azonban alkalmanként (például a futballklubok – akkor már üzleti vállalkozások – adósságainak többszöri elengedésével vagy állandó támogatásokkal) jelentős összegeket juttatott egyes sportszövetségek kasszájába. A sport területén működő civil szervezetek az állami támogatások érdekében szoros kapcsolatokat tartottak fel a pénzek elosztásáért felelős politikai vezetőkkel, ami egyrészt az újonnan kialakult civil szféra részleges állami függőségének fennmaradását, másrészt a politika túlzott befolyását eredményezte a sportéletben.

Szükség van a civil szférára

A civil szféra jól működő demokráciákban fontos kiegyensúlyozó, ellenőrző, közvetítő és érdekérvényesítő szerepeket tölt be. Gazdasági oldalról szemlélve, a non-profit szektor a piacgazdaságok „tökéletesítésének” eszköze. A non-profit szervezetek eredetileg olyan szükségletek kielégítésére jöttek létre, amelyet a piaci szolgáltatók azért nem elégítettek ki, mert nem kínált számukra megfelelő üzleti hasznot, az állam pedig nem tudta vagy nem akarta. Ilyen esetben szükség van egy „harmadik tényezőre”, amely képes korrigálni az előző két szféra eredménytelen működését.

Az önkéntes szektor feladata az üzleti és az állami szektor nyújtotta szolgáltatásból „kirekedt” fogyasztók igényeit is kielégíteni. A profitorientált sportvállalatok szolgáltatásaiból kiszorult fogyasztók például az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők, akik nem képesek megfizetni a kereskedelmi szektor által magasabb áron kínált szolgáltatásokat (például a drága fitness termek árait), a fogyatékkal élők, akik számára a szolgáltatások többnyire nem profitszerzés céljával jönnek létre, az idősek vagy a társadalom hátrányos helyzetben lévő csoportjai. Az állam kínálatának sikertelensége abból adódik, hogy egyes esetekben, amikor a sport iránti kereslet rendkívül heterogén (ilyenek például a kisebb helyi közösségek által űzött sportok, például a falusi teke) az állam nincs megfelelő információk birtokában a sport iránti valós keresletről, amelynek több oka van. Mivel az állami szereplők – elsősorban politikai megfontolásból – a szavazatok megszerzésében érdekeltek, ezért a társadalom kisebb csoportjainak érdekeit – akik nem jelentenek jelentős szavazóbázist számukra – sok esetben perifériára szorítják. Másodsorban az állam egyes szituációkban nem képes megfelelő információkhoz jutni a kisebb közösségek lokális igényeivel kapcsolatban, még abban az esetben sem, ha ez az igény közjavakra vagy közös javakra irányul is.

Mennyi az annyi

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2008-ban 64 925 nonprofit szervezetet jegyeztek Magyarországon. Ebből 7 983 a sport területén működött, ezek 86,4 százaléka egyesületi formában szerveződött. Azonban, amíg az EU-ban átlagosan az emberek 11 százaléka sportol egyesületi keretek között, Magyarországon ez az arány csupán 3 százalék körüli.

A különböző civil tevékenységcsoportokon belül jelentős eltéréseket tapasztalhatunk a bevételek, illetve a szervezetszám tekintetében. A sport- és szabadidős nonprofit szervezetek – az összes nonprofit szervezetek 12,2 százaléka – a szektor méretéhez viszonyítva sokkal kisebb arányban – 4,1 százalékban – részesednek a forrásokból. A civil szférához kapcsolódóan meg kell említeni az önkéntességet, amely számos társadalmi és gazdasági haszna ellenére hazánkban szintén jelentős lemaradásban van. A KSH szerint Magyarországon a sport területén mindösszesen 40 000 ember végez önkéntes tevékenységet valamilyen rendszerességgel (ez a teljes népesség csupán 0,4 százaléka), azonban a rendszeres önkéntesek száma ezen a területen még a 20 000 főt sem éri el. Összehasonlításképpen, ez az arány fejlettebb civil-kultúrával rendelkező országokban akár a 30 százalékot is meghaladhatja.

A 2011-es év az „Önkéntesség éve” az Európai Unióban, így a téma kiemelt hangsúlyt kapott a magyar uniós elnökség idején, ami remélhetőleg lendületet ad a magyarországi önkéntesség fejlődésének.

Merre tovább?

Magyarországon jelenleg a civil szféra nem teljesen független a kormányzattól – sok olyan sportszövetség és egyesület van, amely túlnyomórészt állami támogatásból tartja fenn magát – ezért a szolgáltató, érdekérvényesítő, valamint közösségépítő funkcióiból az érdekérvényesítést nem képes hatékonyan betölteni. A civil szféra hazai szakértői szerint a szervezetek döntő többsége alulfinanszírozott, a pénzügyi stabilitás hiányzik, kiegyensúlyozatlan a bevételi szerkezetük és sok esetben pályázati bevételektől függenek.

A tartós bevételforrások hiányában marad a jól bevált gyakorlat, azaz az állami-politikai érdekháló felhasználása, ezért egyre elterjedtebb, hogy a sportklubok és más civil szervezetek politikai szereplőket kérnek fel vezető tisztségek betöltésére. A probléma azonban az, hogy amennyiben a civil szféra nem képes az autonóm működésre, nem tudja kellően betölteni azon társadalmi és gazdasági funkcióit, amelyek nélkülözhetetlenek a sport működésekor, és amely nélkül a sport kínálata nem válik teljessé. A civil szférának tehát nem összefonódnia kellene az állammal, hanem függetlenednie attól. Költségeik fedezetéhez kiegészítő jelleggel természetesen hozzájárulhat az állami támogatás, de nem az államtól kell várni a teljes fenntartásukat. Az állam legfőbb feladata a civil szféra újjáélesztésében – a megfelelő jogi háttér biztosításán túl – a sport iránti kereslet élénkítése lenne, amelyet elsősorban szemléletformálással, a társadalom sporttudatosságra való nevelésével, a szabadidősport és az iskolai sport népszerűsítésével tud leginkább elérni. Amennyiben az emberek ismét megszeretnék a sportot, nőne a sportolásra, annak nézésére és támogatására való igény. A civil szféra pedig működhetne és fejlődhetne a maga jól bevált önszerveződő útján.

Király István Attila és Szabó Ágnes