Alakul az álomdöntő: a spanyolok szerdán 11-esekkel legyűrték a remek Eb-t futó Portugáliát. Már csak a németeknek kell az olaszokat legyőzni, és akkor a jelenkor (Európa- és világ)bajnoka összecsaphat a torna legsokoldalúbb és legjobban felkészített csapatával. Eldőlhet, hogy a spanyolok játékrendje valóban kikezdhetetlen-e, vagy van valami, ami a nagy számok törvényén (hogy 20 meccsből egyszer biztos sikerül) és a 11-eseken kívül vereségre kényszerítheti.
Abból már ezen az Eb-n is kaptunk ízelítőt a németektől, hogyan kell játszani hasonló erőket felsorakoztató, hatalmas sztárokkal felálló csapat (Hollandia) vagy papíron jóval gyengébb, a kapuja előtt többszörös védelmi vonalat felhúzó válogatott (Görögország) ellen. És megvoltak ennek a két „szélsőségnek” a variációi is (Dánia, Portugália). Amellett, hogy a németek játékfelfogásban és játékrendszerben, mint valami kaméleon alkalmazkodtak a mindenkori ellenfélhez, egy dolog konstans maradt: az eredményesség.
Ennyit elöljáróban, azzal együtt, hogy így már minden lényegeset leírtam.
A csütörtök esti ellenfél ellenben special one. Ha a német focit szeretni perverziónak számít, akkor mit lehet mondani arra, aki a (catenaccio-t, a négy védőt, a tolódásos védekezést, a pressinget stb. stb. tökélyre fejlesztő) defenzív olasz foci taktikai finomságaitól alél el? Ez a mostani olasz csapat nem olyan erős, mint a 2006-os, amikor a világbajnoki címet megköszönve leginkább a zseniális védőiket és kapusukat (Cannavaro, Nesta, Zambrotta, Materazzi, Buffon) kellett volna bronzba önteni. Viszont a keretet végignézve mindenképp meglepő, hogy nem öli, hanem hajtja a focit. Kezdeményező, szinte már támadó futballt játszik, ami pont olyan furcsa, mint amikor a németekre mondták, hogy a játékuk milyen ötletes, friss, fantáziadús (lásd: dél-afrikai vb).
Az olaszok, mint általában azok, akik egyik életüket a fociban élik, babonásak is. Bíznak abban, hogy nagy torna tétmeccsén a németek még sosem győzték le őket. Igaz, eddig az Eb-ig a spanyolok sem fektették kétvállra a franciákat, márpedig a negyeddöntőben láthattuk, hogy ez mennyire zavarta őket. (Semennyire.) Az olaszok azt is kedvező jelnek veszik, hogy már megint botránytól hangos a Calcio. (’82-ben, egy meccs elcsalása miatti kétéves eltiltást követően Paolo Rossit röviddel a vb előtt rehabilitálták, az pedig relatíve friss emlék, hogy 2006-ban a diadalmas vb előtt hasonló sportfogadási botrány tört ki, mint most.) Azt mondják, nincs akkora teher a focisták vállain, mintha minden napsütéses lenne, mint mondjuk a németeknél, és még inkább motiváltak, hogy megmutassák.
A 2006-os német-olasz elődöntő a játék alapján is kínálja magát az összehasonlításra. Az akkori olasz csapatból három kulcsfigura, Buffon, de Rossi és a meccs emberének választott Pirlo most is itt van. Utóbbi arcán majdnem annyi élettapasztalat tükröződik, mint Keith Richardsén. Viszont míg Totti, del Piero, vagy a 2-0-s hosszabbításos győzelem első gólját szerző Grosso már csak történelem, ő még mindig világszínvonalon nyomja. Ennek ellenére az akkori olasz csapat korban, összetételben, játékban pont azon a tornán volt a csúcson. A formaidőzítéssel most sincs gond, de az, hogy a másik oldalon Klose, Podolski, Lahm, Schweinsteiger (és a cserepadon várakozó Mertesacker) neveivel fémjelezhető csapatgerinc még most is megvan, árulkodó. És ehhez kell hozzáadni a 2010-es vb-n felfedezetteket (Khediráék), valamint az egyelőre javarészt a padot koptató tinisztárokat (Kroostól Schürrlén át Götzéig). Az olasz felhozatal ehhez képest szerényebb (nem véletlen, hogy a tapasztalt Cassano vagy a még tapasztaltabb di Natale helye a keretben megkérdőjelezhetetlen), teljesítménye pedig rapszodikusabb (lásd: Balotelli). Míg 2006-ban a keretekben a minőségkülönbség az olaszok javára billent, ez mára megfordult.
De ami ennél is lényegesebb: ez a német csapat, mint ahogy az elején írtam, nagyon sokféle felfogásban képes pályára lépni. Ez annyira újszerű élmény, hogy valóságos népi játék lett így a meccs előtt találgatni, hogy Löw most mit és kiket húz elő. A görögök ellen másfél órával a kezdés előtt kiszivárgott a meglepetés (a hármas csere a támadó tengelyben). Most erre állítólag nagyon vigyáznak, hogy ne történhessék meg, így tényleg csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy kinek lesz igaza.
Ha Löw mester engem kérdezne, bent hagynám Klosét, mert összjátékban jobb, mint Gomez, és az olaszok bajnokságban játszik, viszont visszahoznám legalább Müllert, de talán még Podolskit is. A fiatal Reus és Schürrle legutóbb sokat ficánkoltak, de nem voltak túl hatékonyak. A német sajtóban a nagy kérdés nem is ez, hanem Schweinsteiger gyengélkedése. Nem is a vádliproblémaira gondolok (hiszen játékra jelentkezett), hanem arra a szokatlan jelenségre, hogy a görögök ellen erőtlennek tűnt, és nemcsak hogy nem repítette a lendület, de olyan passzokat is eladott, ami az ő esetében szinte megmagyarázhatatlan.
Löwtől merészség lenne a Khedira-Schweinsteiger mögött a tornán eddig alig (a selejtezőkön viszont végig játszó) müncheni Toni Kroost épp az elődöntőben reaktiválni. De ha megint meg akarja lepni a világot Löw, elképzelhető, hogy ehhez a megoldáshoz nyúl. Bár Schweinit kihagyni nem csupán meglepetés lenne. Felérne egy palotaforradalommal.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
