A nagyság ott kezdődik, ha egy csapat nem a szakirodalmat, hanem a saját játékát játsza, és azt erőlteti, nyomja, focizza rá az ellenre.
La bella Italia!
Így: gyönyörű Olaszország! A hazai sajtó dicshimnuszai mellett azzal van tele a tömegmédia, hogy a hispán Marca meg a francúz L’Equipe is a csapatról zeng – sportújságírói – ódákat. Annyi bizonyos, hogy a gazdasági válságban megreccsent taljánok kaptak egy alapos antidepresszáns-löketet. Vígság, hejehuja, ilyenek. És háromszoros vivát! (Akarom mondani: Viva!)
A hisztit, színészkedést zsigerből mesterfokon űző olaszok megmutatták, hogy a rendszerint antipatkus viselkedésrepertoár valódi commedia del arte-vá is nemesülhet. És nem csupán a büntetőjét a reneszánsz orvgyilkosok hidegvérével bepörgető Pirlo, vagy tőrvívói reflexekkel megáldott Buffon bravúrjaira gondolok. Az egyéni teljesítmények álltak össze magasabb minőséggé. Még akkor is, ha Balottelliék Mariója még nem tudta megmutatni, hogy a virgázásaiból gólok lehetnek. Az azzuri mezt – az őt ért támadásokra reagálva a legnagyobb kincsének mondó – titánjelölt még nem érett a félisteni szerepre. Végig az volt a gyanúm, hogy ha Maestro Prandelli még a rendes játékidőben lecseréli Di Nataléra, nem kerül sor a 11-esekre…
A lényeg persze a végeredmény, és az, hogy a legendásan deffenzív olaszok végre valahára megmutatták, hogy az Il metodo nem csupán reteszelést, de támadást is jelent. Méghozzá magabiztos, lehengerlő labdabirtoklással kísérve. 60:40-ről a meccs végére 70:30-as arány lett ide. Pazar.
A játék- és a nemzetkarakter közötti összefüggéseket veséző futball-habitológiai szakirodalom alapállításainak egyike, hogy a latinos labdabűvölés csak és kizárólag a fegyelmezettségel párosítva hatékony. A calcio olyan, mint a családi manufaktúrák, kékvérű famíliák cégbirodalmai, északi hegylakók és szicíliai parasztok által tető alá hozott, tudatos márkaépítéssel, sznobériával megspékelt, de azért a napfényes életörömön alapuló „Made in Italy”. A minőségi olasz módi megteremtéséhez és életben tartásához persze nem elég a forma ismerete. Tartalom is kell bele. Focira fordítva: a sémák, játékszervezési modellek, felállások minden tankönyvben benne vannak. A spanyolos-brazilos diagonál, a holland rombusz, vagy a zónázós emberfogás definícióinak bebiflázása azonban kevés. Pontosabban: semmi. A nagyság ott kezdődik, ha egy csapat nem a szakirodalmat, hanem a saját játékát játsza, és azt erőlteti, nyomja, focizza rá az ellenre. (Mint az egykori, értsd: 1920-1930-as évekbeli MTK-ban kikristályosodott, és az Aranycsapat által művészetté fejlesztett ám mára kihalt magyaros stílus, amelyet minden, abban a futball-kultúrában nevelkedett labdakergető ismert, így nem kellett magyarázni, csupáncsak a legmagasabb szinten játszani.)
A 2006-os világbajnokság után úgy látszik az olaszoknak ez megint sikerült. Tegnap mindenképp. A 11-es rugás legújabbkori mestere pedig kétségtelenül a meccseken szemmel láthatóan évtizedeket öregedő Andrea Pirlo. Csak bírjon még két meccset tüdővel.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
