A gyengén, elképzelés nélkül futballozó franciák mennek haza az Eb-ről, nem nyújtottak jobb teljesítményt, mint két éve a vb-n, igaz, most legalább nem a csatornarendszeren kell elmenekülniük, viszont nem várja őket otthon más, mint szurkolóik közönye és megvetése.
Az volt a feladat, hogy Spanyolország ellen megtaláljuk a taktikát, hozzá a megfelelő embereket, és ha ezek megvannak, de a terv mégsem működik, találjunk szimpatikus elhalálozási formát. Laurent Blanc - aki Raymond Domenech tanácstalanságával folytatta, de nem kapta meg hozzá a közutálatot -, úgy döntött: öt középpályássál próbálja megakadályozni a spanyolok irigyelt, világszerte csodált összjátékát.
Világos, egy ilyen tervhez nem labdaművészek, hanem vízhordók kellenek, egy Malouda és egy Cabaye. Ha mellettük Ribérynek lesz elég hely - a vártnál többször volt - valahogy majd feljuttatja a labdát Benzemának, aki magasabb és erősebb játékos, mint Torres, ám legalább olyan rosszul passzol és még lassabban reagál.
A labdarúgás ahhoz az egyenlethez hasonlít, amelynek a komponensei kiadnak valamiféle végeredményt, de ez a szám sosem illusztrálja az egyenlet alkotóelemeinek belső feszültségét. A mérkőzést egyetlen banális gól döntötte el. Debuchy hasra esett, a labdát beadták, Lloris rossz irányban tette meg a keresztlépéseket, Xabi Alonso arra járt, és befejelte. Az 1-0 jó eredménynek tűnt mindenkinek. Spanyolország nem fárasztotta magát, Franciaország azt mondhatja, a világ legjobb csapatától kikapni ennyire szűken nem szégyen. Persze, ez védekezésnek jó, magyarázatnak meg azért kevés, mert a végén egy újabb védekezési hiba miatt az addig a játékba elegánsan be nem avatkozó bírótól büntetőt kaptak a spanyolok, Alonso meg azt is bevarrta.
A spanyolok az utóbbi időkben tőlük látottaktól sokkal halványabb teljesítményt mutattak, a védjegyszerű passzbiztonság sem volt annyira feltűnő, és a 19. percben szerzett góltól szenvtelenül adogatva a játék végét várták. Mi a tőlünk elvárható középszert mutattuk, azt is unalmasan, dadogva, ötlettelenül, és mi is vártuk a végét, gól nélkül.
Megyünk haza, ahogy azt megjósoltuk: kicsit később a tervezettnél, korábban ahogy azt a rajongók óhajtották. Most nem kell a csatornarendszeren elmenekülni, viszont annál kicsit rosszabb lesz: el kell viselni a szurkolók közönyét és megvetését.
Franciaország az Eb-n nem nyújtott jobb teljesítmény, mint a legutóbbi világbajnokságon. Ez azért furcsa, mert a válogatott gerincét alkotó játékosok jó bajnokságokban játszanak, és közülük többen meghatározónak számítanak: például Ribéry, Nasri és Benzema, vitán felül. De volt-e egyetlen hozzájuk köthető emlékezetes pillanat?
Nemcsak a spanyolok ellen, már a csoportmérkőzések során sem éreztük azt, hogy a szövetségi kapitány ellenőrzi a helyzetet. Általában későn reagált a figyelmeztető szituációkra, úgy tűnt, a biztonságot és a vele kialakult állapot konzerválását mindennél fontosabbnak tartja, mi több: ez maga volt a taktikai elképzelése. Blanc nyilván nem mond le, a már megint csődöt mondott játékosok nem hagyják el a válogatottat, tehát két év múlva veletek, máshol, de megmondjuk előre: ugyanígy.
Egyébként választhattunk volna szebb halált is, mondjuk három Belmondo-filmből. A Kifulladásigban milyen szép a földön fekve, ahogy elsuttogja a közönségnek az utolsó üzenetet. Mindenki szomorú volt a moziban és sokan sírtak is. A Bolond Pierrot-ban előbb egy sor piros dinamit-köteget teker a feje köré, aztán hogy biztos legyen az eredményben még egy kör sárgát is, majd meggyújtja a gyújtózsinórt. A profiban - ami nem egy jó meccs, de a közönség a nyegle stílusa miatt mégis szerette - egy parkban szedik le, a nézők pedig ha nem is sírtak, szipogtak biztosan.
Unalmasan és utolsó üzenet nélkül meghalni azonban nem jó.
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
