Tavaly igen csak kritikus cikket írtam az Ipartestület által szervezett országos fagylaltversenyről.
Tavaly igen csak kritikus cikket írtam az Ipartestület által szervezett országos fagylaltversenyről. Meg is volt az eredménye, idén meghívtak az úgynevezett Gasztro média zsűribe, hogy többek közt Stahl Judittal és Segal Viktorral együtt bíráljuk el a pályamunkákat. Nem is lehettem volna izgatottabb és boldogabb, hiszen tavaly, bár nem értettem egyet a szakmai zsűri döntésével és a szervezést is megdöbbentően kaotikusnak éreztem, azért találtam néhány fantasztikus ízt. És persze szeretem, nagyon szeretem a fagylaltot. De ez sajnos inkább hátránynak bizonyult.
A szervezés a tavalyihoz hasonlóra sikerült, a bírálási kritériumok, a pályamunkák elhelyezése és a zsűrizés is eléggé esetlegesen zajlott. Elvileg két szűk óra alatt kellett volna végigkóstolnunk körülbelül 50 fagylaltot, ebből mintegy a fele egyetlen ízről szólt, a gesztenyéről. Már a verseny előtt heves kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogyan is lehet júniusban igazán jó gesztenyefagyit készíteni, beszéltem is olyan, nagyon jónak számító cukrásszal, aki emiatt nem vett részt a versenyben. (Mellékes, de fontos információ: a versenyen a Várin kívül egyetlen, a témában komolyan jegyzett cukrászda sem vett részt. Sem a Gerbeaud, sem a Mihályi, a Lukács vagy a városmajori fagyizó. Elgondolkodtató.) És tényleg, a fagylaltok nagy része ízetlen, érdektelen volt. Én értem, hogy nem lehet minden évben eper a kötelező íz, de azért júniusban akad még számos olyan alapanyag, amit az eddigi 13 évben nem használtak. Például rebarbara? Cseresznye? Nekem egyik sem elrugaszkodottabb ötlet, mint a gesztenye.
Legjobban a szabadon választott ízre készültem, hiszen ebben a kategóriában tavaly olyan újdonságokat kóstoltam, mint a zseniális homoktövis vagy a tápiókás kukorica – mindkettőt a Vári cukrászda találta ki és valósította meg. A problémát az jelentette, hogy két óra alatt képtelenség ennyi fagylaltot (vagy bármi mást egyébként) felelősséggel végigkóstolni. Hiába ittam, öblögettem, egy idő után alig éreztem ízeket. Ráadásul akadt néhány pályamunka, amelyik felért egy gasztronómiai erőszakkal, kifejezetten undorító dolgokat is kénytelen voltam a számba tenni. És itt nem a sajtos fagylaltokra gondolok, mindkettő kellemes volt, sokkal inkább a megdöbbentően igénytelen, aromás borzalmakra, amelyeket előzetesen ki kellett volna szűrni, hogy ne rombolják az amúgy sem túl magas átlag színvonalat.
Az induló fagylaltokat öt szempont alapján kellett értékelni: íz, szín, illat, állag, dekoráció. Mielőtt naivan nekifogtunk volna, megegyeztünk, hogy komolyan vesszük és minden rubrikát kitöltünk, de ezt aránylag hamar feladtam. Amikor egy fagylalt annyira rossz, hogy szerintem emberi fogyasztásra is alkalmatlan, teljesen felesleges a dekoráció értékelésén gondolkodni. A díszítés amúgy is furcsa egy szempont, persze végül is cukrászokról beszélünk, szokásuk ez nekik, de a kóstolásnál inkább csak útban voltak a csicsák és azt vallom, inkább az íze legyen jó, mint a külseje.
A rendelkezésre álló rövid idő alatt én képtelen voltam megalapozott döntés hozni, bár a szakmai zsűriről is nehéz elképzelni, hogy a huszadik fagylaltnál, még tudták, valójában milyen is volt az első három. Persze nekik van gyakorlatuk. Úgy lett volna korrekt, ha némi pihenés után van időnk visszamenni és újrakóstolni az esélyesnek tartott fagylaltokat, de ez fel sem merült. Bár az is tagadhatatlan, hogy az újrázás mellett csak a lelkiismeretesség szólt, mert két órányi finomított fehér cukor, aroma és színezőanyag fogyasztása után a fagylalt gondolatára leginkább csak undor fogott el.
Amikor a végén összeültünk dönteni, őszintén szólva nem volt favoritom. Egyetlen fagylaltot sem éreztem igazán kiemelkedőnek. A legrosszabb fagylaltokat viszont azonnal meg tudtam volna nevezni, közülük egyébként kettő is díjat kapott a szakmai zsűritől. A Zila karibi varázs elnevezésű próbálkozása szerintem leginkább a rossz emlékű Limora emlékeztetett, a Violetta cukrászda Kókusz desszert fagyija pedig egy nagyon rossz kókuszgolyóra. Megdöbbentő, hogy a vendéglátásban dolgozó emberek még mindig képesek a kókuszt a kókusz reszelékkel azonosítani, amikor ma már kókusztej is könnyen beszerezhető.
Stahl Judit, Segal Viktor és a zsűri többi tagja a diós-mézes körtefagylaltot támogatta, amit én legfeljebb közepesnek éreztem, de mivel nem volt más, amiért harcolhattam volna, elfogadható kompromisszumnak találtam. Az utcán komoly jövőt jósolok az alapanyag gyártók által készített és nevezett Snickers és mojito fagyiknak, egyik sem volt különösebben jó, de legalább nem rontották el túlságosan, és népszerű ízeket dolgoztak fel.
A fagylalt mellett a csokoládé és a tea a másik nagy kedvencem, előre rettegek, hogy egyszer hasonló körülmények között kell valamelyiket órákon át kóstolnom. Bár három nappal később már elkezdtem fagylaltra vágyni, szóval túl lehet élni.
Stahl Juditnak is hasonló volt a véleménye, kattintson, ha érdekli.
