20 év múlva a csokoládé luxuscikk lesz, riogatnak az édességipar szakértői. Az előrejelzések alapján akár kétezer forint fölé kúszhat egy csokiszelet ára a nyugat-afrikai kakaófák pusztulása miatt. De mi lehet az alternatívája Gombóc Artúr kedvenceinek?
Ha hinni lehet a csokoládéipari szakértők előrejelzéseinek, Tim Burton Willy Wonkájának umpa-lumpái új kihívások elé néznek, sőt mindenkiből Charlie lesz, aki évente csupán egyszer, születésnapja alkalmából kaphat egy táblával az édességből. A zörgő papír alól kikandikáló csillogó szelvény helyett, maga a csokoládé lesz az aranyrúd, a főnyeremény pedig nem más, mint a szájpadláson szétolvadó kocka ízbombája. Egy londoni csokoládészakértő, Marc Demarquette legalábbis úgy véli, hogy a jelenleg 1 fontot kóstáló csokiszeletekért a jövőben akár 7 fontot is ki kell majd pengetni az édesszájúaknak - írja az Independent.
Nincs egyedül a kakaó-vészmadár, John Mason a ghánai természetvédelmi kutatóintézet igazgatója elsőkézből szolgál rossz hírekkel a nyugat-afrikai termőföldekről: “Húsz év múlva a csokoládé olyan lesz, mint a kaviár. Olyan ritka és drága áruvá válik, hogy az átlagember képtelen lesz megfizetni.”
Az előszele pedig már most érezhető mindennek, az utolsó hat évben ugyanis megduplázódott a kakaóbab ára. Ennek legfőbb oka a legnagyobb kakaótermő vidékeken dúló kórok, ami egyre romló termést okoz és évtizedekre visszavetheti a piacot. Az kiszáradó fákat inkább kivágják a kistermelők, új kakaóföldeket pedig nem nagyon létesítenek, jobban megéri ugyanis a pálmafák telepítése, melyekből kinyerhető az egyre keresettebb bio-üzemanyag.
A kistermelőket továbbá nem motiválja a napi 80 centes bér, hogy új fákat ültessenek, és kivárjanak öt évet, mire szüretelhetik a babot. A következő generáció így eltűnik a földekről, a munkaképes fiúk a kemény munka, kis fizettség helyett inkább a nagyvárosokban keresik a lehetőségeket.
A legpesszimistábbak úgy vélik, hogy az eletántcsontparti és ghánai földeken eleve lehetetlen az újratermesztés ott, ahol a talaj kimerült és nem táplálja már kellően a növényeket.
A fogyasztóknak pedig egyre jobban fáj a foguk az édességre. A fejlődő országokban is felfedezhetőek már a csokifüggőség jelei, mondta el Tony Lass egy kakaókutatással foglalkozó egyesület elnöke az előző hónapban a brit csokoládéakadémia éves konferenciáján.
Az egyenlítő mentén érő kakaóbab termesztést más területeken, Dél-Amerikában, a Karib-térségben és Ázsiában kellene fellendíteni, a szakértők azonban szkeptikusak, szerintük képtelenség ugyanis kielégíteni az egyre növekvő csokoládééhséget, ami India és Kína lakosságát is egyre jobban jellemzi: az édes élet nyugati trendjeit követi a keleti félteke és követeli a mindennapos csokoládé-adagját.
Az üzletek kasszái mentén mézesmadzagként felpolcolt csokoládékínálat két évtized múlva már jól zárható csemegepulttá alakulhat, az anyukájuk szoknyáját rángató gyermekek pedig csak különleges esetben kaphatnak majd vágyaik netovábbjából, a csupacsoki csemegéből. Demarquett már most 7 fontot kér egy 70 grammos szeletért a londoni exkluzív boltjában, ami elmondása szerint megéri az árát. “Persze vannak különbségek a rendes csokoládé és az olyan édességek között, melyet úgy feldúsítanak cukorral és pálmaolajja, hogy nem is érdemlik meg az elnevezést.
Vannak azonban optimisták is a csokoládépiac szakértői között, Sara Jayne Stanes arra appellál, hogy a fogyasztók a minőségi csokoládék megismerésével meg fogják érteni az ár-érték arányát a táblás finomságok esetében is. Szerinte, ha tudatosul a vásárlókban az, hogy a csokoládéművelés többé nem egyenlő a tömegtermesztéssel, átalakulnak a fogyasztói szokások.
A fair trade mozgalom is jó válasz lehet a kakaóbabos kihívásokra. Az igazságosabb bérek mellett a termelők is szívesebben fektetnek energiát a fák gondozásába és újraélesztésébe, sőt a következő generáció is megmarad a földeken a biztosabb jövő tekintetében. Ghánában például egy 45 ezer farmert tömörítő szervezet működik, és biztosítja, hogy a termesztésből származó bevétel valóban visszafollyon a közösségekbe, és ne a részvényesek fölözzék le az a csokoládégyártás tejszínét. Az egy fontból általánosságban 2 centet fizető vállalatok helyett fair trade-hez csatlakozó kistermelők akár 45 centet is zsebre vághatnak fáradtságos munkájukért.
Az Elefántcsontparton azonban nem ilyen rózsás a helyzet, a fair trade mozgalom még nem terjedt el, a termesztés pedig 10 százalékkal visszaesett a kakaóbab megbetegédesi miatt az utóbbi időben.
Ha nem találnak ki jobbat, akkor kénytelenek lesznek a csokifüggők átgondolni az édesség iránti igényüket. A tudatos táplálkozók és étkezési tanácsadók pedig keresik az alternatívákat: a karob, az egyik, mely a szentjánoskenyérfa terméseként a mediterrán vidéken mindehol megterem, és porrá zúzva csokoládépótlóként funkcionál: külsőleg megtévesztésig, ízében viszont kisebb mértékben hasonlít a kakaóporra, aminél jóval zsír- és energiaszegényebb.
