Büky Dorottya: Az apám és a nagyapáim többnyire távol voltak, dolgoztak, mi, gyerekek az anyákra voltunk bízva. Tiszteltem és szerettem az apámat, de mindig volt köztünk némi feszkó. Ha fiúnak születek, több közünk lett volna egymáshoz. Ennek ellenére volt nyári vitorlázás, nádkunyhó építése, télen pedig a történelemleckék kikérdezése. Nem nevelt engem, de szeretett. Egyetlen egyszer beállított a sarokba, amikor négyévesen azt mondogattam, hogy mindjárt öngyilkos leszek. Felnőtt koromban barátságféle volt közöttünk, de ez inkább az én férfi oldalamnak szólt, azzal jól szót tudott érteni. Örült a sikereimnek, jóindulatúan furcsállotta a pasijaimat. Most, hogy meghalt, már tudom, hogy hiányzik. Amikor élt, ezt nem vettem észre.

Feldmár András: A múltban, talán nem is olyan régen, az apa a távollétet, a hiányt jelentette. Korábban a férfi nem engedhette meg magának, hogy sok időt töltsön a gyerekeivel, a családjával, mert harcolt, vadászott vagy dolgozott. Ezért aztán a gyermekben, a családban idealizált kép élt az apáról, aki gyönyörű, fenséges, tökéletes. Ezt a képet csak az ő aktuális jelenléte tudta elrontani. Amíg tényleg távol volt, addig minden tökéletesnek tűnt, csak sajnos néha hazament. A biológiai apaság létrejöttéhez tulajdonképpen mindössze néhány másodperc szükségeltetik. Ez elenyésző idő az anyasághoz képest, ami nemcsak a várandósság kilenc hónapjában, de azon túl is elfoglalja az anya testének, lelkének kellős közepét. Ehhez képest a férfi tulajdonképpen abszolút jelentéktelennek látszik.

B. D.: A mítoszokban a megtermékenyülés gyakran valóban nem igényel valóságos férfit. Vannak népek, amelyek úgy tartják, elég, ha a nő leül a földre, eszik vagy iszik valamit. A szeplőtelen fogantatásról nem is beszélve.

F. A.: Korábban bizonyára általánosan úgy hitték, hogy a férfi és a nemi aktus nem kapcsolódik össze a gyermek születésével, hiszen az ejakulációtól a születésig kilenc hosszú hónap telik el, és nem könnyű felfedezni az ok-okozati összefüggést. A matriarchátus értelme ez, mert a nők csodálatosak, isteni csoda, hogy nők és férfiak egyaránt nőkön keresztül jönnek világra. A születés misztériumában a férfi azért szükséges, hogy vigyázzon, megvédje, eltartsa a nőket és a gyerekeket. Idővel azért rájöttek a férfiak, hogy nélkülük nem lenne gyerek, az apaság felértékelődött, és a patriarchális tudat gyorsan elvette a nőtől az isteni kiváltságot. Sokáig úgy képzeltük, hogy a gyerek a spermában lakozik. Vannak ábrázolások, melyeken a magzat a spermában fekszik, a nő csak edény vagy föld, amiben kicsírázik. A férfi vágya arra, hogy apa legyen, tulajdonképpen az, hogy szeretné a spermáját sétálni látni. Ebből következik a monogámia vágya is, mert valamilyen oknál fogva, önző módon, a férfi csak a saját gyermekéért akar felelősséget vállalni, és nem akar gürcölni valaki más sétáló spermájáért. Miért nem érezzük azt, hogy minden gyereknek a szülei vagyunk? Hogyhogy csak a sajátomért akarok felelősséget vállalni? Ez már őrület. Viszont lehet az a természet trükkje, hogy magunkat keressük az újszülöttben, és ha a gyerekem rám hasonlít, akkor rajta keresztül legyőzöm a halált. Vigyázni fogok a gyerekre, mert magamra vigyázok.

B. D.: Ha egyáltalán vigyáz az apa… A görög mitológia isteneinek apja, Kronosz felfalta a saját gyermekeit. Ha Rheia nem bújtatta volna Zeuszt addig, amíg felcseperedvén leszámolt az apjával, az egész emberiség hamvába holt volna. Talán legősibb ősatyáink kannibalizmusa elől olykor az újszülötteket rejtegetni kellett. Szóval, a férfi veszélyes is lehet a gyerekeire, nem igaz?

F. A.: Az eredendő bűn a férfi és a nő együttműködésével valósult meg. Meglehet, hogy az édenkerti alma a magzatot jelképezi, kocsánya (vagy talán a kígyó) a köldökzsinórt, a tudás fája pedig maga a nő méhe, melynek ágai a méhlepény elágazó érhálózatát reprezentálják. Az ember és Isten számára a legborzalmasabb tett a magzat, a gyermek megevése. Amikor a Biblia íródott, ez a cselekedet már tabuvá, megbocsáthatatlan bűnné vált. A történet szerint Éva adja Ádámnak a gyümölcsöt, sőt először ő maga harap bele. A tudás fája, a mindentudó anyaméh eszméje tartja magát napjainkban is.  Minden valamirevaló látó, jós, médium, akivel én valaha találkoztam és beszéltem, arról számol be, hogy amikor koncentrál, amikor a túlvilággal, a jövővel, a távolival kapcsolatba akar kerülni, mindig az anyján keresztül utaznak, regresszál, és a megfogamzás pillanatán keresztül nyúlik át a messzeségbe. Az Ótestamentum istene nem a szeretet istene, inkább olyan, mint egy félelmetes, dühös, büntető, önző, féltékeny, irigy, szélsőséges, bosszúvágyó apa.  Az a férfi, aki nem akart gyereket, de nem vigyázott, nem készült fel a felelősségre, úgy tudatja a gyerekkel, hogy ő nem apa, hogy veri, nem veszi komolyan, és a saját vágyainak kielégítésére használja. „Ha már itt vagy, akkor szolgálj ki engem! Kihasznállak, mert kihasználva érzem magam. Nem csikar ki szeretetet belőlem senki. Elégítse ki a gyerek akár a szexuális vágyaimat is, hiszen az enyém a mihaszna!” Az a férfi is veszélyes, aki, ha nem is bántja a gyerekét, soha nem engedi meg, hogy felnőjön hozzá. A fiát nem avatja be a férfiak sorába, hogy emancipálva érezhesse magát; lányának pedig nem engedi meg, hogy felnőtt, szexuálisan vonzó nővé váljon, akinek örül az apja, de nem birtokolja, hanem bátorítja, hogy találjon magának szeretőt a családon kívül.

B. D.: A férfit tehát a felelősség vállalása teszi apává? Sok fiatal férfitől hallom, hogy retteg ettől a felelősségtől, amit nem is csodálok, persze. A patriarchális férfi vállát óriási teher nyomja. Először a fiúból férfivá kell cseperedni, aztán válhat belőle apa.

F. A.: A fiú nem tud addig férfivá válni, amíg egy számára tiszteletre méltó férfi férfivá nem avatja. A fiúnak ki kell vívnia a tiszteletre méltó férfiú tiszteletét, ettől kezdve tudja magát a férfiak közösségének tagjaként tekinteni. Ha ez kimarad, akkor az apa rivalizálni fog a gyerekével, hiszen önmagát is gyereknek képzeli. A nője, amint észreveszi, hogy a férfinak éppen úgy van szüksége a testére, mint a csecsemőjének, már nem is találja vonzónak, és a szex megszűnik közöttük. Az ilyen fiú a nőt, még a gyermeke anyját is a saját anyjaként kezeli, nem pedig a társaként. A gyermek iránti felelősségvállalás felnőtt-, férfi-, apasajátosság.

Feldmár András és Büky Dorottya beszélgetését teljes terjedelemben a HVG Extra Pszichológia május 21-én megjelent 2015/2. számában olvashatja, amely ezúttal csupa apás témával foglakozik. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg a kiadónál!