Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Érezni akarunk, hiszen leginkább ilyenkor jut el a tudatunkig önnön létezésünk. Néha még az sem igazán számít, hogy az átélt érzés negatív vagy pozitív színezetű-e, ennél lényegesebb, hogy mennyire intenzív.
Talán sokan megtapasztaltak már olyan helyzetet, amikor egy-egy élmény vagy inger hatására valami szokatlanul ismerős érzés öntötte el őket. Egy érzés, ami egyszeriben visszarántotta őket egy jóval korábbi létállapotba, adott esetben olyan mélyre, a múltban annyira távolba húzva, amikor még szavaink sem voltak érzéseink kifejezésére.
Az ilyen élmények sokszor épp azért annyira különlegesek, annyira zavarba ejtően meghatározhatatlanok, mert preverbális (vagyis a beszéd megjelenése előtti) korszakunk zsigerig hatoló érzéseire emlékeztetnek. Legyenek azok a belső melegség vagy épp a jeges rémület érzetei.
De miként élhetők át újra, ráadásul eredeti kontextusuktól megfosztva ezek a zsigeri érzetek? Az egyik lehetőség a fantáziánkban rejlik. Számos képalkotó vizsgálat igazolta például, hogy a simogatás elképzelése vagy annak megfigyelése hasonló idegi mechanizmusokat indít el, mint az ugyanilyen érintés közvetlen megtapasztalása.
Traumatikus események
Az ilyen mentális szimuláció természetesen nemcsak pozitív, de sajnos rendkívül negatív érzetek újraélését is lehetővé teszi. A traumatikus emlékek tárolása és felidézése például feltételezhetően ugyanazon érzékszervi modalitásokon keresztül történik, amelyeken keresztül eredetileg is megtapasztaltuk és érzékeltük az eseményt. Egy becsapódó ajtó hangja így a jelenben is kiválthatja ugyanazt a rettegést.
Szögezzük le: a jóleső, szívünket melengető érzések újraélési vágya és egy-egy kellemetlen, vagy akár borzalmas érzet újbóli megtapasztalásától való félelem egyaránt viselkedésszervező erővel bír. Ám míg az előbbi kereső magatartást, az utóbbi többnyire elkerülő magatartást motivál. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az érzés intenzitása önmagában is kulcstényező. Gondoljunk csak az önmagát vagdosó tizenévesre, aki a testi fájdalommal teremti meg a létezés általa kínzónak megélt, de szavakba nehezen önthető érzetét.
Korábbi létállapotok
A szenvedélybetegséggel küzdő emberek az idegrendszer szintjén hátrányból indulnak, ha érzésekről (és kiváltképpen, ha jutalmazó érzésekről) van szó. Ebben szerepet játszhat a középagyi jutalmazórendszer alulműködése, vagy akár az amygdala (vagyis az érzelmek megéléséért és az érzelmileg színezett tapasztalatok tanulásáért felelős agyi régió) alacsonyabb össztérfogata is.
A végeredmény a belső üresség állandósult érzete. Márpedig az intenzív érzések megélésének hiánya a megsemmisülés szubjektív képzetét kelti, nem véletlen tehát, hogy az üresség megtapasztalása egyike a legfőbb egzisztenciális szorongásoknak, mely mind az elszigeteltség fájdalmával, mind a halálszorongással szoros kapcsolatban áll. Nem véletlen az sem, hogy egyesek még a fájdalmat is jobban elviselik, mint az ürességet.
Olvassa tovább Kapitány-Fövény Máté pszichológus, egyetemi adjunktus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a belső gyermekkel és az önazonossággal foglalkozunk.
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!
