Amikor elmesélünk egy történetet, ami velünk történt, nem csak egy eseményláncot mondunk vissza, benne vagyunk mi magunk is. Duplán igaz ez, ha az életünk történetére gondolunk. De hogyan működik ez a fajta énkonstruálás?
„Mesélj, mi van veled?” – kérdezik az ismerősök, barátok, mert szeretnék megtudni, mi minden történt velünk, amióta nem beszéltünk. Életünk mindennapos eseményei, vagy a véget nem érő mókuskerék miatt, van, hogy egy szimpla „Semmi különös, csak a szokásos!” választ adunk, és már tovább is lépünk a beszélgetésben egy másik téma felé.
Pedig bármennyire átlagosnak, a környezetünkben feltűnésmentesnek tűnik is az életünk, mégis roppant egyedi. Senki más pont ugyanúgy nem élt meg egyetlen napot sem, mint mi. Még akkor sem, ha ugyanazok a dolgok estek meg velünk, és ugyanazt csináltuk együtt. Különösen igaz ez, ha az egész életünk történetére gondolunk.
Gyere, mesélj!
![](https://img.hvg.hu/Img/b2dea50fcee14f6eb810034566fbfb2e/d0561cf5-ccd0-4062-b8c1-03e522add48c.jpg)
Fogantatásunktól kezdve minden percben hatások százai érnek bennünket, a minket körbeölelő világból érkező impulzusok, események, tapasztalások szünet nélküli áramlása a halálunkig tart. Ösztönös törekvése minden embernek, hogy ennek a hatalmas ingermennyiségnek értelmet adjon, megragadhatóvá, logikus lánccá fűzve az emlékezet számára megőrizhetővé tegye.
A szavak megjelenésétől ennek eszköze lesz az ezerszínű történetalkotás, történetmondás – lényegében mindenről, mindenféle formában. A gyermekévek meséitől, fantáziálásaitól, az iskolában elhangzott tananyagokon át a felnőttkori meghitt beszélgetésekig állandóan jelen vannak a történetek az életünkben. Ezeken keresztül álmodunk, alkotunk, vágyakozunk, történetbe foglaljuk a gondolatainkat, szerelmeinket, sérelmeinket, terveinket, kudarcainkat és sikereinket.
Énkreáló eszközünk
E történetek (más néven narratívumok) nem pusztán mechanikus felmondásai az eseményeknek, gondolatoknak. Valódi lényegüket az értelmezésünk adja: milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen okot, szándékot, célt tulajdonítunk nekik (és a bennük szereplő többi embernek), mit emelünk ki belőle és mit nem.
Ez az a sajátos „szemüveg”, amely lehetővé teszi a saját külső és belső világunkból, valamint a tágabb környezetünkből származó tapasztalások koherens egésszé szervezését, egymáshoz illesztését, megértését. A jelen új élményeit a régi történetek szempontjából értelmezzük, és olvasztjuk bele a világról és önmagunkról alkotott elképzeléseinkbe. Folytonosságot teremtve ezzel nemcsak az események, hanem múlt és jelen, továbbá a saját belső állapotaink, érzéseink között.
Így válnak az önmagunkról alkotott történetek alappilléreivé a személyes önazonosságunk, identitásunk megalkotásának. Ezekben hordozzuk az elképzeléseinket arról, kik is vagyunk valójában egyéni, társas, társadalmi szinten. Úgy is tekinthetünk rájuk, mint „énkreáló” eszközre, amellyel megkonstruáljuk a saját pszichés valóságunkat.
Így hát, amikor elmesélünk egy napot vagy egy epizódot az életünkből, az mindig sajátos, egyedi keveréke a tényszerű leírásnak és annak, ahogyan ezt belesimítjuk önmagunkba az érzelmeink, emlékeink, viszonyulásaink mentén. Életszerűvé alakítjuk önmagunk számára, de ez az életszerűség – ugyanarra a helyzetre vonatkoztatva, a benne résztvevő többi ember számára – egészen másféle is lehet.
Olvassa tovább Gregó Enikő pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a valósággal, realitással, történeteinkkel foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.