„Akik körülvesznek, azok szeretnek, vigyáznak rám, elfogadnak, nem hagynak magamra” – ez az ősbizalom üzenete, amely az anya ölelése, simogatása, ringatása, vigyázó szemei és a táplálás melegsége hatására kialakulhat a kisbabában. Akikben ez kialakul – mert sajnos nem mindenkinek adatik meg –, azok felnőttkorukban nyitottan, bizalommal fordulnak más emberekhez, és hisznek abban, hogy ugyanazt a hozzáállást kapják tőlük is, mint a szeretteiktől. Az ősbizalomból következik a pozitív énkép és önértékelés, ami szükséges ahhoz, hogy egy párkapcsolatban elhiggyük, önmagunkért szeretnek bennünket.

A párkapcsolatban az emberek többsége azt a gyermekkorban kialakult, feltételek nélküli elfogadást keresi, amely ugyanazt a komfortos érzést nyújtja és segíti a további sikeres túlélést. Ugyanakkor a párkapcsolat nem szülő–gyerek viszony, ezért teljesen más érzelmek és az adok-kapok szabályai jutnak vezető szerephez.

Az érett, felnőttkori bizalom több összetevőből épül fel. Ezek közül talán a legfontosabbak az én és a másik határainak ismerete és tiszteletben tartása; a hiteles viselkedés; a felelősség vállalása; a megbízhatóság. Mindezek birtokában számíthatunk mások bizalmára, és azok, akikben megvannak ezek a tulajdonságok, bírhatják a bizalmunkat. Amikor megrendül a bizalmunk, érdemes végiggondolni, hogy vajon hol a hiba. De ugyanezt kell tennünk akkor is, amikor a másik emberről derül ki, hogy gyengült a bizalma irántunk. Ez az elemző gondolkodás segít megerősíteni és fenntartani a bizalmat.

Ideális és kevésbé ideális

Bonyolult kérdés a bizalom születése a párkapcsolatban. Legegyszerűbb az az eset, amikor két egészséges lelkű, még az ősbizalom teljességében élő ember találkozik. Kettejük között szinte azonnal kialakul a bizalmi légkör, ha az érzelmek ezt diktálják. Ez a klasszikus első nagy szerelem. Az első és utolsó esély az ősbizalmi állapot kialakítására és megtartására. Ha két ilyen ember összekerül, nagy esélye van annak, hogy a pozitív családi mintákat és a saját lelki elvárásaikat is szem előtt tartva, képesek fenntartani a bizalmat kettejük között, és ezt aztán ki tudják terjeszteni leendő gyermekeikre is.

Az élet azonban nem ideális. Napjainkban, amikor a házasságok fele válással végződik, sajnos sok gyermek és felnőtt is abba a helyzetbe kerül, amelyben sérül vagy elvész az ősbizalom, csalódni kell, és ez megnehezíti a további kapcsolatokban is a bizalom felépítését és megtartását.

A gyermekkori ősbizalomvesztés (szülő elvesztése, elhanyagolás, agresszió a családban, elhagyás) komoly kötődési problémákhoz vezethet, ami a párkapcsolat harmonikus kiépülését is megnehezíti. Ugyanakkor megfelelő partnerrel és kitartó tudatossággal (az elhagyástól való félelem leküzdésére irányuló manőverekkel) újratanulható, felépíthető a bizalom hídja, bár az nagyon törékeny lesz, és nem is biztos, hogy minden pillére kiépül majd.

Amikor két olyan ember találkozik, akinél hasonló a helyzet, segíthet a közös élmény és tapasztalat a csalódásról. Ők talán könnyebben értik meg egymást akkor, amikor a bizalom nem elég erős vagy megkérdőjeleződik. Ezzel ellentétben azok a kapcsolatok, amelyekben aszimmetria mutatkozik e tekintetben, talán sokkal több meg nem értést hordoznak és konfliktusosabbak is, hiszen az egyik nem érti, hogy a másik miért nem bízik igazán, a másik viszont azt nem érti, hogy az egyik miért nem fogadja ezt el.

Ilyen esetekben csakis az segít, ha a felek feltárják a gondolkodásbeli, tapasztalatbeli különbségeiket, és értő tudatossággal, egymás szempontjainak a figyelembevételével viselkednek. Persze, lehet azt mondani, hogy fárasztó pszichológust játszani egy kapcsolatban – nem is kell, de az empátiának és az elfogadásnak mégiscsak egy bensőséges, szerelmi kapcsolat részévé kell válnia.

A partner tükrében

Nehéz helyzet, amikor az addig „ideális” felnőtt élet törik darabokra szakítással vagy válással. Gyakran találkozom olyan helyzetekkel, amelyekben a kapcsolat szerencsésen indult, teljes bizalomban, nyugalomban telt, de évek vagy évtizedek múlva, valamilyen ok miatt mégis véget ért. „Elválunk, nem megy tovább”, vagy „eddig tartott, valami megváltozott” – hangzik a gyakori magyarázat. És ilyenkor várnának egy-két jó tanácsra, fortélyra, hogy lehet-e még bármit is megpróbálni, „csak a gyerek miatt”, vagy azért, mert akkor kezdenek rájönni, hogy mennyit is ér az egész.

Egy biztos, nem lehet azt várni, hogy a múlt meg nem történtté váljon, mert nem fog. Nem szabad a másiktól és önmagunktól sem elvárni, hogy az időközben keletkezett negatív érzések nyom nélkül múljanak el. Nem szabad elhitetni önmagunkkal, hogy tiszta lappal tudjuk folytatni, mert úgysem tudjuk. Mindez nem baj, ha el tudjuk fogadni, hogy a múlt is a miénk, és abban mi is lehetünk vétkesek. Ha van tartalék a kapcsolatban, ha nem hűltek ki teljesen az érzelmek, ha a megtartás előnyös mindkét fél számára, akkor van értelme a közös folytatásnak.

Sokan döntenek mégis az elválás mellett, mert úgy érzik, nem tudnak újra bízni a másikban. De nem arról van-e szó, hogy a másik iránti bizalom megrendülése valójában a saját önbizalmuk sérülését is jelenti? Ha valakit megcsaltak, az azt érezheti, hogy ő nem ér annyit, hogy ez ne történjen meg. De azon is el kell gondolkodnia, hogy rajta is múlt. Egyszerűbb hibáztatni, könnyebb felmenteni magunkat a felelősség alól. Ez átmeneti megkönnyebbülést hozhat, de nem jelent megoldást.

Hosszú távú kapcsolatban a saját magunkról alkotott képünk azon is múlik, hogy a másik mit gondol rólunk, hogyan viselkedik velünk. Legtöbbször a partner tükrében létezünk. Igaz, a tükör görbe is lehet, ezzel is számolnunk kell. A következtetés pedig az, hogy két embernek újra és újra meg kell erősítenie önmagát és a társát is a szeretetében és a bizalmában.

Olvassa tovább Belső Nóra pszichiáter cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a hála, a bizalom és a remény érzéseivel foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja – akár a Kamasz különszámot is megkaphatja ajándékba.