Az Apapara új kiadásában azt írja, hogy sok mindent ma már másképp lát. Mi az, amit most, hogy megnőttek a gyerekei, túldimenzionált reakciónak tart, amiről azóta esetleg kiderült, hogy nincs akkora jelentősége?

Leginkább azzal szembesültem, hogy szülőként mennyiszer nem tudunk a gyerekek fejével gondolkodni, miközben tőlük elvárjuk, hogy empatikusak legyenek. A felnőttek racionalitását próbáljuk átültetni a gyerekek világába, miközben a két racionalitásnak nincs köze egymáshoz. Ők teljesen más logika mentén gondolkodnak, más motiváció vezérli a működésüket.

A kézirat újraolvasásakor tűnt fel, hányszor értettem félre őket azért, mert a saját koncepciómhoz ragaszkodtam. Csak egy példa: amikor a feleségem elutazott, a fiam éjjel felébredve határozottan az ágyunk felé mutogatott. Én azt hittem, meg akarja nézni, hogy ott van-e az anyukája, de igazából egyszerűen csak oda akart feküdni, azt akarta kifejezni, hogy velem szeretne együtt aludni. Utólag ez már evidens, de akkor hajnalban, legszebb álmomból felverve nem jutott eszembe.

Elmondom egy kliensem történetét is, ami szintén arra példa, hogy gyakran a fától nem látjuk az erdőt. A fia miatt járt hozzám, akinek agresszióval kapcsolatos gondjai voltak. Kicsit ijedten mesélte, hogy a gyereke baltával szaladgál otthon a kertben. Erre megkérdeztem, honnan van a gyereknek baltája, mire ő rávágta, hogy „hát én vettem neki”. Ahogy kimondta, rögtön leesett neki is, mennyire abszurd ez a helyzet.

Bár a véleményem alapvetően nem változott a kötődő nevelésről, de ma már másképp fogalmaznék. Úgy érzem, hogy túl erős kifejezéseket használtam. Az új kiadásban ezen is változtattam.

Az empátia hiánya miatt?

Inkább azért, mert a mondataim tele voltak indulatokkal. Persze erre is van magyarázat: akkoriban elég sokan szemünkre hányták, hogy milyen korán, már másfél évesen ment bölcsődébe a fiunk, és egyéves korától már alig szopott. Pedig külföldi összehasonlításban a másfél év egyáltalán nem korai, az egy évig tartó anyatejes táplálással pedig még a WHO is nagyjából elégedett lehet.

Ezt a „gyilkos iróniát” azért az új kiadásnál is lehet néha érezni: a buláta például többször előkerül ilyen összefüggésben…

A buláta sok mindent szimbolizál, talán leginkább azt, hogy sok szülő számára univerzális törvény, hogy a gyerek vélt igényeit azonnal ki kell elégíteni, hogy nem lehet azt mondani egy gyereknek, nemsokára hazaérünk, most nincs nálam semmi ennivaló.

Vagyis hogy annyira irtózunk a konfliktusoktól, a hisztitől, hogy inkább gyorsan „betömjük a száját”, és mivel tudatos szülők vagyunk, nem kiflicsücsköt vagy csokit kap az elégedetlen gyerek, hanem ezt az egészséges csemegét?

Pontosan. Én azt érzem, hogy sokan félnek felvállalni konfliktusokat, bizonytalanok a saját szülőségükben. Lehet éhes egy gyerek persze, ráadásul egy kisgyerek különösen hamar megéhezik. De a buláta nem alkalmas az éhség csillapítására, nincs elég tápértéke. A bulátáról most eszembe jutott, hogy valamikor a 90-es évek közepén az egyik fogkefegyártó cég kijött egy újítással: a fogkefe hátoldalán volt egy műanyagpenge-szerű valami, amivel az ember a nyelvéről a lepedéket le tudta dörzsölni. Klasszikus példája annak, hogyan lehet igényeket létrehozni. Ugyanígy a buláta is létrehoz egy – valójában nem létező – igényt. Mellesleg pont ugyanúgy, ahogy ez a fogkefe hátán lévő kis pengével is történt – azóta a buláta kikopni látszik a hétköznapokból.

Szél Dávid

Reviczky Zsolt

Az eredeti kérdésre visszatérve, vannak olyan problémák, amelyeknek a jelentőségét csökkentették az eltelt évek? A kisgyerekkori alvást például még mindig olyan fontosnak látja?

Abszolút. Az alvás és az evés. Türelmetlenségnek és kapkodásnak egyik téren sincs helye. Az alvásban, altatásban biztosan lehettünk volna ügyesebbek.

Van értelme így visszafelé vádolni magát az embernek, hiszen változtatni már nem tud a korábbi reakción? Nem érzi az önhibáztatást, önmarcangolást toxikus gondolatnak?

De. Viszont attól még tény, hogy sokszor rosszul reagáltunk helyzetekre. Szerintem ki lehet mondani azt, hogy az ember hibázott. Ennyi szembenézés csak jót tesz a szülő-gyerek kapcsolatnak.

Hogy az alvás példájánál maradjak, most gyereknevelési tabukról és hiedelmekről írok könyvet, novemberben fog megjelenni, ebben részletesen írok az alvás-altatás témájáról. Lehet, hogy ha ezeket a dolgokat ilyen mélységben tudom az elején, hogy mennyire „másképp” alszik egy gyerek, ha ismerem az egész neurológiai hátterét, akkor néhány helyzetben nem úgy reagáltam volna, ahogy annak idején. A felnőttek alvása úgy néz ki, hogy egyre mélyebb alvási ciklusok követik egymást, ezt még tudtam, de az már új volt, hogy egy csecsemő alvása kétfázisú, vagyis eleve gyakrabban ébred fel.

Min változtat az, ha ezt tudja? Akkor megértőbb lett volna hajnali háromkor ölében egy gyerekkel, aki nem hajlandó visszaaludni?

Talán igen. Mondok egy másik példát: nemrégiben lett egy kutyánk, aki gyakran bepisil, amikor hazaérek. Nem mindegy, hogy az az első gondolatom, hogy „nem hiszem el, milyen gonosz ez a kutya, már megint engem szívat”, vagy tudom, hogy ő nem tudja másképp kifejezni az örömét. Persze nem szeretném a gyerekeket és a kutyákat összehasonlítani, az a lényeg, hogy jó, ha egy szülő képes magában tudatosítani, hogy másképp működik egy gyerek és egy felnőtt, egy ember és egy kutya szervezete.

Ön szerint sokakban merül fel így a probléma, hogy „engem szívat a gyerek”?

hvgkonyvek.hu

Ha nem is tudatosan végiggondolva, de sok düh mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a gyerek viselkedése bosszú, mert én valamit rosszul csinálok. Sok szülő haragszik magára vagy a gyerekére azért, mert nem nyugszik meg, amikor felveszi és ölelgeti.

Képzeljük el a következő helyzetet: nem tudunk semmit a világ működéséről, kinn olvasunk a kertben, egyszer csak sötét lesz. Nem értjük, mi történt, mert eddig még nem találkoztunk a lemenő nap jelenségével. Egészen máshogy állunk a dologhoz, ha tudjuk, hogy este mindig besötétedik.

De amikor már harmadszor élem át, akkor elfogadom, hogy ez a dolgok rendje, még ha nem is értem, miért történik.

Pontosan, ez az elfogadás a kulcsszó, és ez az, amit meg lehet csinálni a gyereknevelésben is: felébred és megint felébred. Miért kellene ezen meglepődnöm? Miért gondolom, hogy az a különleges, ha felébred, hiszen mondhatnám azt is, hogy ez maga a rendszer? Ez egy teljesen más mindset.

Mondok megint egy példát: egy mozaikcsalád-pár jár hozzám, ahol a férfinak az előző házasságából van egy gyereke. A nő, aki egyébként jó kapcsolatban van ezzel a kisgyerekkel, elpanaszolja, hogy a fiú „folyton csak magára gondol”, és ettől ő ideges lesz. De ha tudná, hogy ez életkori sajátosság annál a gyereknél, biztosan nem húzná fel magát.

Gondolom, az önt felkeresők közös jellemzője, hogy hajlandóak és képesek beszélni az érzelmeikről. Emlékszem, amikor az egy egyéni terápiát leíró Útközben című könyvét olvastam, szemet szúrt, hányszor kérte meg a kliensét, egy középkorú férfit, hogy fogalmazza meg, mit érzett abban a pillanatban. Ez akkor se egyszerű feladat, ha valaki szokott az érzelmeiről beszélni. Hogyan tudja segíteni egy szülő a felnövekvő gyerekét abban, hogy ez majd könnyen menjen neki?

Például úgy, hogy amikor hazajön a suliból, nem azt kérdezi tőle, hogy mi volt az iskolában. És itt vissza is kanyarodhatok ahhoz, amivel kezdtük a beszélgetést, hogy a gyerekből kell kiindulni: azt próbáljuk meg kideríteni, mitől izgult, mire várt aznap, milyen helyzeteket élt át, ne csak a tényszerű, tárgyszerű információkra legyünk kíváncsiak. És ha mondjuk rossz jegyet kapott, akkor megkérdezhetjük, hogy érzi, kevesebbet tanult, mint kellett volna, vagy csak nem jutott eszébe a válasz a stressz miatt. Innen indulva már el lehet kezdeni ténylegesen beszélgetni, és ami még fontosabb, így lehet segíteni, támogatást nyújtani.

Természetesen az is fontos, hogy elmondjuk, semmi baj, attól még szeretlek, mert kettest kaptál, de az is lényeges, hogy megtudjuk, neki milyen érzés az, hogy kettest kapott. Persze ehhez időt kell szánni a beszélgetésre.

Na de attól még, hogy sokat beszélgetünk, nem biztos, hogy az érzelmeinkről is tudunk beszélni, pláne fiúgyerekekkel nem. Különösen nehezen megy mindez, ha a szülővel sem beszéltek gyerekként otthon az érzelmeiről. A kamaszok nagyon be tudnak zárkózni, ha az érzések felé terelődik egy beszélgetés.

Rendelje meg online!

Én azt gondolom, hogy ez teljes mértékben szocializációs kérdés, a fiú-lány különbség is. A társadalom azt sugallja, hogy a fiúknak nem kell foglalkozni az érzésekkel, azok nem olyan fontosak. A fiúk nem szomorúak, ha összedől a kártyavár, azután később őket nem viseli meg, ha a párjuk szakít velük. Egyébként – és itt már kutatásokról beszélek – ha elkezdünk vizsgálni tíz férfi és női agyat, akkor lesznek neurológiai különbségek köztük az érzelmek detektálásában és artikulációjában is, de nagyobb különbségek lesznek egyének között, mint nemek között.

Tehát mi – a család, az iskola – szoktatjuk le a fiúkat arról, hogy képesek legyenek és akarjanak az érzelmeikről beszélni?

Mindkét nem ugyanonnan indul, és a környezetük visszajelzései „segítik” őket különböző irányokba már egészen kicsi kortól. Gondoljon csak bele: ha egy fiúnak összedől a tornya, azt mondja a szülő, hogy nem baj, építsd újjá. Ha egy lánnyal történik ugyanez, akkor az a reakció, hogy „gyere, keressünk valami könnyebb játékot”. Ha egy fiú sír, akkor az a válasz, hogy „katonadolog, ebcsont beforr, a fiúk nem sírnak”, a lányokat pedig rögtön elkezdjük vigasztalgatni. Elindul a szocializáció, és általa jönnek létre ezek az egyébként nem szükségszerű nemi különbségek.

Kevesebb párkapcsolati probléma lenne például, ha tudnának, mernének, akarnának a férfiak érzelmekről beszélni?

Persze. Szimptomatikus és szimbolikus, amikor egy férfi azt mondja, hogy „én nem nagyon tudom kifejezni az érzéseimet”, és közben a terápiás ülés végén morzsolgatja a könnycseppeit. Fontos lenne felnőttként azt sugározni, hogy egy fiú is lehet döntésképtelen, ő is tűrheti rosszul a kudarcot, szabad sírnia. A leglényegesebb talán pont az, hogy egyáltalán észrevegyük, mennyire másképp viszonyulunk a fiúkhoz, mint a lányokhoz, mennyire másképp szólunk hozzájuk. Ezzel együtt a dolgok azért – ha lassan is, de – változnak. Nyilvánvaló, hogy egészen más ma nőnek lenni, mint akár csak tíz évvel ezelőtt.

Pont az érzelmek kinyilvánításában azért mintha még ma is messze lennénk a kívánatostól.

Igen, de ahogy más területeken, úgy itt is fokozatosan javul a helyzet. Egyre több film van, ahol már nemcsak vicces, ha egy férfi elérzékenyül, hanem természetes. Egyre több férfi jár pszichológushoz, és ez tök rendben van. Egy kliensem mesélte, hogy az öccse a gimiben látott egy fiút, aki úgy karolt át egy lányt, mintha birtokolná. Erre odament hozzá, és azt mondta a srácnak: „Figyelj, ez már nem menő, hogy leuralod a csajt”.

Gócza Anita

Szél Dávid podcast-sorozatáról itt talál információt.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amelyben örökölt sorsunkkal, a transzgenerációs hatással foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.