Ötvenhárom éves vagyok, boldog nagymamája egy másfél éves kislánynak, és anyja három felnőtt gyereknek. Egyetemet végeztem, budapesti vagyok. Az elmúlt 10 évben nagyon sok dolog megváltozott az életemben. A férjem 2013-ban elvállalt egy külföldi állást 47 évesen, de én eleinte nem akartam, nem tudtam követni.

Miért nem? Egyrészt féltem az ismeretlentől, 46 évesen úgy éreztem, nem tudok új életet kezdeni egy idegen országban, ahol nem beszélem a nyelvet, nem ismerem a kultúrát, idegenek a szokások. Másrészt már korábban kezdett megromlani a házasságunk, kiüresedett, „elrutinosodott”, így nem éreztem úgy, hogy feltétlenül a férjem mellett a helyem, vele kellene mennem.

Rendelje meg online!

Itthon volt a három gyerekem, a szüleim, a barátaim, a kutyám, minden ide kötött. A férjem eközben kategorikusan elutasította, hogy valaha is hazatérjen, úgy tűnt, nincs közös halmaza a kettőnk terveinek, még a válás is egészen komolyan felmerült bennem. Egy darabig még próbálkoztam, a cég, ahol dolgoztam, beleegyezett, hogy félállásban dolgozzak, minden hónapban két hetet, a másik két hetet pedig a férjemmel töltöttem külföldön, próbálva összekötni a szálakat.

Nem működött. Úgy éreztem, a végletekig kifeszülök a két hely között, lehetetlen volt elérni, hogy mindenütt rend és tisztaság, és „megfelelő ellátás” legyen, az állandó utazás felőrölt, soha nem tudtam pihenni, egy szabadidős programot csinálni. Egyes dolgokat azért kellett feladni, mert nem voltam elég ideig folyamatosan egy helyen – például így nem tudtam tovább járni a kórusba énekelni, hiszen a próbák felén és sok koncerten nem tudtam részt venni. Ugyanígy a havi rendszeres kirándulások a barátokkal, a napi séták a kutyával elmaradtak. A baráti kapcsolatokat nehéz volt fenntartani, az online nem helyettesítette a személyes találkozásokat.

Másik oldalról viszont külföldön ugyanilyen okokból kifolyólag nehézségbe ütközött új baráti kapcsolatokat építeni, gyökeret ereszteni, megmelegedni. A félállás persze csak papíron volt az, valójában inkább másfél embernyi munkát végeztem. Nagyon kimerültem, egy nagyobb műtéten is átestem. Végül feladtam az állásomat. Egészen reményvesztett lettem párkapcsolati fronton, olyannyira, hogy online társkeresőkön nézelődtem, katasztrofális eredménnyel. Nem tudtam rendesen aludni, minden este sírva feküdtem le.

Végül döntésre jutottam. Adtam magamnak egy év időt (szerencsére anyagilag megengedhettem magamnak), hogy mindent elölről végiggondoljak: hol szeretnék élni, kivel, hogyan, mit szeretnék csinálni (munka, szabadidő). Ezen a ponton ugyanis úgy éreztem, hogy teljesen elakadtam.

Ebben az időben volt egy repetitív, vissza-vissza térő álmom. Egy lépcsőn megyek felfelé, olykor falépcsőn, csigalépcsőn vagy bérházi lépcsőházban, de a lépcsőnek nincs vége, nem vezet sehová, vakon végződik, vagy a semmibe nyúlik, vagy a fejem a plafonba ütközik, és nincs tovább. Nyomasztó álom volt.

Ekkor határoztam el, hogy terápiába megyek. Hat hónapig jártam hetente egyszer. A kezdete nagyon érdekes volt – azzal indult, hogy a terapeuta megkért, mérjem fel a forrásaimat. Milyen külső és belső forrásokra támaszkodhatok. Milyen erősségeim, pozitív készségeim vannak egyfelől, és kikre támaszkodhatom másfelől. Ezt nemcsak fellistáztam, hanem lerajzoltam, többféle módon ábrázoltam.

És lassan rájöttem, hogy milyen sok forrásom van, jóval több, mint gondoltam. Szerető családom van, akik hálót tartanak. Kevés, de megbízható barátom. Olyanok, akiket éjjel kettőkor is bátran fel lehet hívni. Jó szakmám. Többé-kevésbé jó egészségi állapotom, tanulni képes agyam. És így tovább.

Lassan kezdtem magamhoz térni, újratervezni. Elkezdtem intenzív nyelvtanfolyamokra járni, aztán pár hónappal később állást keresni, és sikerült találni egy olyan céget, amelynek az anyavállalata, székhelye abban a külföldi országban volt, ahová a férjem kiment. Itt előbb a magyar fióknál dolgoztam másfél évig, azután megkérdeztem, nem vennének-e át a külföldi részleghez. Kis gondolkodási időt kértek, de már a következő napon visszajeleztek, hogy támogatnák az ötletet.

Végül öt év különélés után követtem a páromat. Persze öt év különélés nagyon hosszú idő, ezalatt arra is rájöttünk mindketten, hogy még mindig szeretjük egymást. Sok apróság, amin korábban bosszankodtunk vagy vitatkoztunk, elvesztette a jelentőségét, a távollét más optikába helyezte ezeket, megértettük, mi fontos, és mi nem. Ha most nem viszi ki a zokniját a szennyestartóba, egy szó nélkül felkapom és kiviszem, nem is értve, mit tudtam korábban ezen annyit problémázni.

Az öt év hozott igazi, komoly beszélgetéseket, rácsodálkozásokat. Persze veszekedéseket, sírásokat, nagy hallgatásokat is. A változás nem gyors folyamat. Nem olyasmi, ami kedd estéről szerda reggelre bekövetkezik. És nem írható le egy egyenes vonallal, vannak visszafordulások, kanyarok, megtorpanások, de hosszabb távon azért kirajzolódik egy ív. Talán ez a legfontosabb, amit mindebből megértettem.

Azóta a három gyerek közül kettő szintén külföldön él, az egyik pillanatnyilag velünk, a harmadik pedig anyuka lett. A férjem elveszítette az édesapját, akit utolsó pillanatig ápoltunk otthon. Kétszer költöztünk. Idén még egy világjárvány is kitört. Nincs egy pillanatnyi nyugalom és állandóság, folyton újratervezünk, alkalmazkodunk. De már nem félek. Tudom, hogy együtt mindennel megbirkózunk majd.

További, születésnapi pályázatra beküldött írásokat olvashat itt.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.