Az utóbbi időben feltűnt nekem, hogy a nők nagyobb eséllyel lesznek sikeresek a tudomány vagy a művészetek terén, ha bízott bennük az édesapjuk (vagy egy őt helyettesítő férfi mester). Azokon a területeken, ahol csak az utóbbi bő száz évben érvényesülhettek nagyobb tömegben végre a nők is, feltétlenül szükségesnek látszik az a külső megerősítés, ami nem a testi szépséget, hanem az éles elmét ismeri el, tehát egyenrangú partnernek tekinti a másikat, nem pedig puszta dísztárgynak vagy támogató háttérnek. A nő, akivel beszélgettek gyerekkorában, akit tanítva bevontak nemcsak a háztartás gondjába, de egy szakma titkaiba is, annak nagyobb esélye van arra, hogy mély válságok nélkül megtalálja a maga útját, és talán olyan társat is találjon hozzá, akivel lehet beszélgetni.

Nagy előny egy párkapcsolatban, ha a felek már efféle bizalomcsomaggal érkeznek, de persze nem garantálja a boldogságot – hiszen az ember legalább ugyanannyi elismerésre vágyik, mint amit azelőtt megkapott. Nem tudom, hogy gyakoribb-e az, hogy a fiúgyerekben feltétel nélkül megbízik az édesanyja, mint az, hogy a lányban az apja, de úgy sejtem, a férfiak esetében az okos anyai szeretet képes valamelyest ellensúlyozni az apai szigort vagy a ridegség ejtette sebeket. „Apámtól féltem. Anyám szeretett.” Ezt a mondatot szinte bármelyik 20. századi magyar férfi író leírhatta volna, de Szabó Lőrinctől való, akinek ez az anyai bizalom egy életre szóló önbizalmat adott – ám mivel egyéb minta híján ugyanezt a feltétel nélküli, áhítatos odaadást és teljes önfeláldozást várta el a nőktől is később, a maga és a mások életét is megkeserítette. A magyar irodalom és a világirodalom története is tele van odaadó írófeleségekkel és anyákkal, akik mindent megtettek a tehetséges szerettükért, de ha valaki ugyanezt a teljes, karriert is feláldozó önzetlenséget várná el a férjektől és az apáktól, talán még ma is meglepődnénk.

Nem örülök neki, hogy úgy érzem: a nőnek nehezebb egyenrangú félnek lennie, mert az ő szakmai önzését szívtelen törtetésnek tekintik, míg a férfiakét bátor céltudatosságnak. Szerencsére mindig voltak férfiak, akik nem vártak tökéletes áldozatot, és egymást támogató szövetségként tekintettek a házasságra. Ehhez azonban bizalom kell: fogni egymás kezét, és nem hagyni elesni a másikat. Hányféle esély van arra, hogy a közös úton elessünk…! A másik előre szaladhat vagy lemaradhat, elgáncsolhat vagy megrángathat, elfordulhat tőlünk vagy megfordulhat az útján, túlságosan szoríthat vagy éppen hirtelen elengedheti a kezünket. Az is boldogtalan, akit ott hagynak az útszélen, és az is, akit erővel továbbrángatnak, de még az is, akit maguk előtt tolnak, mint valami diadalmi zászlót vagy trófeát. A közös lépések ritmusát csak az tudja megtalálni, aki tisztában van a maga erejével és a saját ritmusával. Akinek már volt alkalma ott lépdelni valaki mellett, gyerekként vagy tanítványként, aki megérezte már egyszer, hogy méltó a bizalomra. Minden önbizalom ebből a régi jó bizalomból ered, és a jó továbbadódik.

Ha valaki meg akar állni, nem szabad menetelésre kényszeríteni. Ha valaki ölelésre vágyik, időt kell hagyni arra, hogy megöleljük. Ha egy kapcsolatban mi vagyunk a temperamentumosabb vagy agresszívabb vagy céltudatosabb fél, meg kell tanuljuk a türelmet. Hiszen velünk is türelmes volt valaki: szeretett, hogy szerethessünk.

Érdekli, mit válaszolt felesége írására Dragomán György író? Olvassa el a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melyben az egészséges önértékeléssel foglalkozunk. Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!

Ha most fizet elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, 20% kedvezményt kap vagy 35%-os könyvkupont. Választhatja azt is, hogy ajándékba kapja a Buddhizmus anyáknak vagy az Igen!, illetve a Használati utasítás az emberhez című könyvet.