Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Változás. Sokaknak összerándul a gyomruk már a szó említésére is, míg mások el sem tudják képzelni életüket nélküle. Noha szükségképpen mindannyiunk életének szerves része, eltérő mértékben keressük a változás, a fejlődés lehetőségeit.
A nagyobb volumenű változásokat hajlamosak vagyunk magunk előtt görgetni. A fogyókúra általános példa erre a jelenségre: bizonyára mindenki fel tud idézni legalább egy olyan embert az ismeretségi köréből, aki állandóan azt hajtogatja, hogy most már igazán itt lenne az ideje, hogy gatyába rázza magát, bár tulajdonképpen nem érti, miért dudorodnak az oldalán az úszógumik, hiszen alig eszik valamit.
Komoly változás előtt áll az az ember is, aki régóta hanyatlóban lévő párkapcsolata rabságából szeretne kiutat találni, de az érzelmi, egzisztenciális függés mindig visszarántja az első lépés megtételétől.
Kockázat és áldozat
A változás gondolatára adott reakciónk a személyiségünkből adódóan különbözik. Általánosságban elmondható, hogy a nyitott gondolkodású, önvezérelt, autonóm emberek fogékonyabbak az új lehetőségekre, amelyekről úgy érzik, hozzájárulnak a fejlődésükhöz, érésükhöz. A zártabb gondolkodású egyének kevésbé hajlandók elhagyni a biztonságot nyújtó szemléleti keretüket, jobban ragaszkodnak megszokott körülményeikhez, szokásaikhoz.
A változás ugyanakkor mindig kockázatot rejt magában és sokszor áldozatot kíván, ráadásul nem ritkán szorongást okoz, korábbi kudarcélményeket tetézhet a félelem az ismeretlentől, a sikertelenségtől, a csalódástól. Ezek miatt hajlamosak vagyunk halogatni az első lépés megtételét, várva a megfelelő pillanat elérkeztére, ami így egyre nagyobb ködbe vész.
Rejtett funkciók
A belső (intrinzik) motiváció felkeltése nélkülözhetetlen a hosszú távú változásokhoz: annak a meggyőződésnek a kialakítása, hogy erre valóban szükségem van. Amíg ez nem történik meg, addig csak tologatjuk a szoba négy sarkába a problémát, de érdemben nem tudunk elkezdeni foglalkozni vele. Sokan hangoztatják ugyan, hogy változni szeretnének, mégsem tesznek lépéseket ennek irányába, mert valamilyen szempontból „kifizetődő” számukra a jelenlegi állapot.
Ha valaki régóta képtelen rávenni magát a változtatásra, noha ésszel belátja, hogy szüksége lenne rá, annál általában mélyebben húzódik a probléma gyökere, valamilyen rejtett funkciót tölt be az egyén életében a képtelenség a változásra.
Az első lépések
A tényleges cselekvést megelőzően első lépésként definiálni kell a viszonyunkat a változáshoz. Van-e probléma? Ha van, mi az? Min szeretnék változtatni? Mi a végcélom? Ennek a kezdeti fázisnak a megspórolása a későbbiekben sikertelen próbálkozások formájában bosszulja meg magát, hiszen amíg nem világos számomra, miért is szeretnék például lefogyni – Hogy egészségesebb legyek? Hogy felkeltsem a férfiak figyelmét? Hogy nőjön az önbizalmam? A társadalmi elvárások miatt? –, addig nem is tudom elkötelezni magam a döntésem mellett, és a célomnak legmegfelelőbb utat sem tudom kiválasztani. Adott esetben ilyenkor derül csak fény arra, hogy a valódi problémát egy problémának kinevezett illúzió fedi el.
Megoldások széles tárháza
Ha sikerül elköteleződnünk a változás irányába, a lehetséges megoldások minél szélesebb tárházát kell feltérképeznünk. Ennél a lépésnél célszerű minél több kiutat felderíteni, hiszen a szakirodalom alapján a választás lehetősége védőfaktort jelent a későbbi meghátrálással szemben. Az első ránézésre őrültnek tűnő ötleteket sem szabad azonnal elvetni, előfordul, hogy a leglogikátlanabb megoldás vezet el minket célunkhoz.
A változás témakörének jeles szakértője, Paul Watzlawick az ilyen, a rendszert alapjaiban megbolygató fordulatot nevezi másodfokú változásnak. Példaként hozza fel annak a pánikbeteg férfinak az esetét, aki beszűkült élettere felett érzett végső kétségbeesésében úgy döntött, öngyilkos lesz. Autóba ült, célba vett egy távoli úti célt, hogy rövid időn belül a szorongása végezzen vele szívroham formájában. Legnagyobb meglepetésére a várt szorongás csak nem érkezett meg, így különösebb fennakadás nélkül ért oda, és ez a tapasztalat végül gyökeres változást idézett elő betegségtudatában.
Ha egyedül nem megy
Ha valaki egymaga próbál kiutat találni megrekedt élethelyzetéből, sokszor mókuskerékben érzi magát, nem jut előrébb. Az ember filozofikus magasságokig érő problémája – Babits Mihály szavaival: „Vak dióként, dióba zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam” –, hogy sosem törhet ki saját gondolkodási keretéből, nem tud tökéletesen eltávolodni, és magasról, tárgyilagosan rátekinteni megoldandó problémájára, élethelyzetére.
A külső nézőpont sokszor olyan aspektust tud behozni a gondolkodásba, melyre az egyén magától soha nem gondolna, pusztán azért, mert nem bújhat ki a saját bőréből. A változás folyamatának elindításában így olykor professzionális segítségre van szükségünk.
Az első kósza gondolattól hosszú, olykor visszaesésekkel tarkított út vezet a tartós hatások eléréséig. Ebben a tekintetben (is) felértékelődik a belső kontroll és a belső motiváltság szükségessége: az egyén higgyen abban, hogy ő irányítja a saját életét, és döntéseit a megfelelő tárgyi, emberi, spirituális erőforrások igénybevételével véghez is tudja vinni.
Pálinkás-Panyi Anna pszichológus
Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
