Újpest, az egykori gyapjúszövőgyár telepe. A régi üzemeket ma kis- és középvállalkozások lakják. Hétköznap este hatkor még javában zajlik az élet: autóalkatrész gyártás, „vízsugaras vágás” hangjai szűrődnek ki az udvarra. A vastag falak jól hangszigetelnek, de itt egyébként sem zavar senkit a zaj. Alkalmasabb helyet aligha találhatott volna főhadiszállásául a nem éppen csendes üzemmódú Taiko Hungary Japándob Egyesület.

A taiko japánul dobot jelent, és hagyományosan több fajtája létezik. A régészeti leletek tanúsága szerint már a hatodik századtól használtak ilyen hangszereket kommunikációra, illetve előadások, táncok kísérőjeként. A taiko a 20. század második felében meghódította a Nyugatot, és az utóbbi években nálunk is egyre népszerűbb.

A Taiko Hungary rendszeresen tart bemutatókat a Pozsonyi Pikniken, a Múzeumok Éjszakáján, harcművészeti versenyek megnyitóin, futóversenyeken, de játszottak már múzeumban, plázában és kórházban, sőt az Omega-oratóriumban is közreműködtek. Évente egyszer-kétszer egész estés, teltházas koncerteken szólaltatnak meg egyszerre 20-30 dobot a színpadon. Ilyenkor egy maszkban előadott, tradicionális japán történetet is eldobolnak, és teljes sötétségben, világító dobverők látványos mozgásával tarkítják a show-t.

Belepüfölök a csendbe?

Kifejezetten azért zarándokoltam el Újpestre, hogy megfejtsem az együtt dobolás élményét, amit eddig csak a nézőtér felől tapasztalhattam meg. Négy szinten zajlik az oktatás: kezdő, középhaladó, haladó és oktatói szint. Én rögvest a haladó csoportba fogok fejest ugrani, mert ez az az óra, amit Stark Erzsébet, az egyesület alapítója és vezetője tart. Van bennem némi szorongás, hogy belepüfölök majd a csöndbe, de Zsóka megnyugtat, hogy nincs mitől tartanom.

Tizenöten gyűlünk össze, a többség egyenesen munkából érkezik. Lekerülnek a zakók, a tűsarkú cipők. Sok az informatikus, de van itt tolmács, üzleti tanácsadó, antikvárius, ács és gimnazista is. Nemzetközi a társaság, egy észt, egy német és egy francia lány mellett egy japán fiú is a csapat része. Csilla három éve kezdte, majd fél év után férje, Balázs is csatlakozott hozzá. Rebi pedig eredetileg az anyukájával kezdett járni, és ma már az oktatókkal együtt gyakorol, holott még csak 15 éves. Teljes az egyetértés abban, hogy a taiko sokkal több, mint egzotikus, sportos hobbi: szerelem.

Beleadni az egész napi feszültséget

Tíz perc aerobik bemelegítéssel indítunk, majd körbe rendezzük a 80 cm magas, hordó alakú miya dobokat. Ütővel a kezünkben felállunk egy-egy hangszer mögé, és Zsóka már mutatja is, hogy mit játszunk. Beszélni nem kell, de nem is érdemes. Senki nem ezért jött. Hanem a hangzás és a mozgás különös egyvelegéért, ami már az első alkalommal magával ragad.

Ősi erő szól a dobokból, a széles mozdulattal végzett ütésekbe bele lehet adni az egész napi feszültséget, miközben egymást váltják a koncentráció és az ellazulás, a belefeledkezés pillanatai. Egy idő után két csoportra válunk, egymással harmonikus, de különböző ritmust játszunk, míg Zsóka a magasabb hangfekvésű vezérdob, a shime mellett cifrázza.

Húsz perc után végérvényesen elvesztem a fonalat, kiszállok. Innentől már csak kívülről hallgatom az egyre bonyolultabb és pergőbb számokat, amelyek jól kidolgozott és begyakorolt koreográfiát követnek. Átrendezik a hangszereket, előkerülnek a keskenyebb, fekete okedo dobok, amelyeket olykor vállra is szoktak akasztani. Egy ember több dobon is játszik, egymást váltják a sorba állított hangszerek mellett. Remegnek a falak, másfél óra után mindenki hullafáradt.

Oxitocin-adrenalin fröccs

Mit ad a testnek és a léleknek a közös dobolás? Mindazt, amit a közös zenélés, egy táncóra és egy jó edzés együttesen adhat: feloldódást a közösségben, megszabadulást a hétköznapi kötelezettségekkel járó stressztől, feszültség-levezetést és egy jókora oxitocin-adrenalint fröccsöt – egyszóval örömöt. A hangerő és a közös ritmus következtében egy idő után áthangolódik a légzés, a szívverés, és valóságos transzba kerülnek a résztvevők.

Mégsem olyan ez, mintha csak egy rockkoncerten, az erősítő mellett csápolnánk, hiszen aktív részesei vagyunk a dobolásnak – akár minden zenei előképzettség nélkül is. Felszabadító érzés, hogy mindenki egyenrangú félként vesz részt egy művészi produktum létrehozásában, és az öltözőben hagyja foglalkozását, társadalmi státuszát, miközben a legkevésbé sem kell szorongania annak, aki nem rendelkezik „beach body”-val. A kevés beszéd ellenére nagyon jó a hangulat, elfogadó a közeg.

„Az első szám, amit játszottunk, a Nisshou (’csillámló napsütés’) címet viseli”, meséli a próba után Zsóka. „Az egyik kedvenc tanárunk, Sayuri Ito írta, egy Németországban élő, félig német, félig japán származású taiko művész. Amikor eldöntöttem, hogy szeretnék komolyabban foglalkozni a témával, ő lett a legfontosabb mesterem, rendszeresen jártam ki hozzá workshopokra. Aztán arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha ő jönne ide Magyarországra, és többen is tanulhatnánk tőle – így született meg az egyesület ötlete 2011-ben. Ma már évente két nemzetközi workshopot tartunk, ahol neves külföldi mesterek oktatnak bennünket és az érdeklődőket, de tanári csapatunk tagjai ezen felül is gyakran járnak külföldre továbbképzésekre és taiko-konferenciákra.”

Egy fordulatos életút

Zsóka nem éppen szokványos karriert mondhat magáénak. Eredetileg egészségügyi főiskolát végzett védőnő, majd egy ideig műszaki rajzolóként dolgozott. Ezután Németországban élt, ott informatikából szerzett német nyelven diplomát, és néhány évig ezen a területen dolgozott. Éppen állást keresett, amikor meglátott egy újsághirdetést, miszerint németről magyarra fordításhoz keresnek mérnököt. „A férjem elment hozzájuk, majd hazajött, és a kezembe nyomott három vastag dossziét a kazánok működéséről. Három hónapig nem aludtam, de megcsináltam”, emlékszik.

Ez a munka alapozta meg a jövőjüket, a folytatáshoz létrehoztak idehaza egy műszaki fordítóirodát, amelynek szakszerű vezetéséhez a tulajdonosasszony a negyvenes éveiben ismét beiratkozott egy iskolába, és menedzser diplomát szerzett. Pár év múlva már nyolc projektvezetővel és több mint 50 megbízott fordítóval működtek egy svájci központú, nemzetközi hálózat magyar tagjaként. Közben Zsóka a szabadidejében flamencótáncot tanított és fellépésekre járt, hiszen a mozgás, a zene mindig fontos része volt az életének.

 

2010-ben a világhírű Yamato együttes budapesti koncertjét látva beleszeretett a taikóba, „mert abban benne van minden, a ritmus, a zene, a tánc, a lüktetés”, és még aznap éjjel végigböngészte az internetet, hogy hol tudna ilyet tanulni. Magyar dobosoktól elsajátította az alapokat, aztán külföldön továbbképezte magát. A többféle stílus közül az ragadta meg, amiben sok a látványos – a japán harcművészettel is rokon – mozgás, a dobos teljes testével, minden idegszálával részt vesz a dobolásban, és a hangsúly a csapat összjátékára esik. A taiko tavaly hobbiból főállássá emelkedett Zsóka életében: 15 év után átadta a fordítóirodát az unokaöccsének – aki már több éve a hálózat prágai irodáját vezette –, és jóval az ötven felett teljesen a japándoboknak szentelte magát.

„Az egyes számokat mozgáson, testmemórián keresztül tanuljuk meg és adjuk tovább. A kotta csak emlékeztető”, mondja Zsóka, aki mára kinevelte az egyesület oktatóinak első generációját. A férfi–nő arány ott is (akárcsak a tanfolyamokon) 1:2-hez a lányok javára.

A Taiko Hungary immár ötödik éve közhasznú szervezetként teljesíti küldetését a japándobolás hazai megismertetése és művelése terén. Többször jártak a Bátor Táborban és különböző karitatív eseményeken, ahol beteg és fogyatékkal élő gyerekeknek is lehetőséget adtak, hogy átéljék a közös dobolás különleges élményét. Legközelebbi koncertjük november 24-én lesz az Urániában.

Orosz Ildikó

Hasonló cikkeket a HVG Extra Pszichológia legfrissebb számában olvashat, mely a sikerrel, az önérvényesítéssel foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, akkor megajándékozzuk a 13 dolog, amit a mentálisan erős emberek elkerülnek című könyvvel. Aktuális lapszámunkat meg is rendelheti.