HVG Extra Pszichológia (HVG): A felnőttekre se annyira jellemző, hogy elkezdik boncolgatni a testvérükhöz fűződő viszonyukat. Önöknek miért lett ez fontos?

Scherer Péter (S. P.): A csapatban mindenkinek van testvére, de mindegyikünknek más hozzájuk a viszonyunk. Az ötletet én hoztam: hogyan lehetséges az, hogy egy családban, ahol ugyanaz az anya és az apa, ugyanabban a kulturális közegben nő föl két gyerek, elvileg ugyanazt a szeretet-burkot kapják, és mégis homlokegyenest különböző emberekké válnak. Ráadásul az egyiknek sikeres lesz az élete, a másiknak pedig egyáltalán nem.

Gyulay Eszter (Gy. E.): Főleg ifjúsági előadásokat csinálunk, de ez egy felnőtt problematika, már csak azért is, mert az, hogy kiből mi lesz, mennyire tud boldogulni az életben, általában 30 fölött derül ki. Szerintem egyébként szinte mindenkinek „van viszonya a testvérséghez”. Katona Lacinak, a darab főszereplőjének például elképesztően erős kapcsolata van a testvérével. Már elég régóta ismerjük egymást, dolgozunk együtt, és mégis csak most raktam össze magamban, honnan ered a bátyjával való cinkossága: a gyerekkorba nyúlik vissza, autoriter édesapjukkal szemben lettek ők szövetségesek. Nálunk a nővéremmel pont fordítva történt: mi, testvérek „szakadtunk szét” az anyához és az apához való kapcsolódásban. Én az édesapámhoz kötődtem erősebben, a testvérem pedig az anyukánkhoz.

HVG: És ez tényleg szét is választotta, eltávolította Önöket egymástól?

Gy. E.: Tulajdonképpen igen, hisz egy konfliktusban meghatározza az ember nézőpontját, hogy ki mellé áll. Ahogy nemrég beszélgettem a nővéremmel, kiderült, ő mindig mindent az anyám szemszögéből látott, én meg apáméból. Az igazság pedig valahol középen van, az biztos. És csak most tartunk ott – részben ennek a darabnak a hatására –, hogy ezekről beszélni tudunk. Ahogy az ember „érik”, ráébred arra – ez a Testvérestben is elhangzik –, hogy a leghosszabb emberi kapcsolat többnyire a testvéréhez fűzi. Egy testvér olyan szinten van együtt veled az életedben, ahogy más nem tud jelen lenni. És mégis gyakran elhanyagolódik ez a viszony. Mi a nővéremmel most tudatosan fejtjük fel a múltat, dolgozunk ezen úgy, hogy én 40 vagyok, ő pedig lassan 45. Idő kell ahhoz, hogy az ember ne riválisként, ne irigységgel nézzen a másikra.

S. P.: Minket is megosztottak a szüleink tudattalanul: én picit könnyebben tanultam, kommunikatívabb voltam, jobban megtaláltam a világban a helyem már hatévesen, mint a testvérem, és a szüleim ennek hangot is adtak. Végignéztem, hogy amikor a négy évvel idősebb bátyám gimnazista lett, az apám minden délután ott ült fölötte, és nyüstölte a tanulással. Az volt bennem, hogy atyaúristen, rám is ez vár, úgyhogy inkább választottam egy olyan középiskolát, ami nem a városban volt, és elmentem kollégiumba. 20 ágyas szobákban laktunk, amibe 14 évesen vagy belerokkan valaki, vagy félév alatt felnő. Nálam ez utóbbi történt. A tesóm pedig otthon maradt, és apám még egyetemista korában is elővette, ha egy vizsgája nem megfelelően sikerült. Felnőtt korában többször mondta, hogy ő mindig is másodrendű gyerek volt a családban.

Másodrendű gyerek volt a családban

Torják Orsi

HVG: Felnőve már látja, szülőként hogyan lehetett volna segíteni neki?

S. P.: A jó hozzáállást kellett volna megtalálni: tudom a hibádat, észrevettem, de elfogadom, és megpróbálok segíteni, hogy előny legyen belőle. Lehet, hogy Péter gyorsabb és jól mond verset, Te viszont nagyon tudsz figyelni másra, ellentétben Petivel, aki csak magára figyel, mivel egy önző disznó. Segíteni kellett volna egy olyan területet megtalálásában, ahol az empátiája, segítőkészsége kiteljesedhetett volna. A tesóm egy másokat támogató, önzetlen, jószívű ember volt. Lehet, hogy őt nem a mérnöki pálya felé kellett volna tolni. Csak hát az apám mérnök volt, adta magát. Nehéz ügy: meglátni egy szülőnek, hogy te ki vagy. A darabban elhangzik egy zseniális kínai mese a vízhordóról, aki a repedt vízhordó edényből csöpögő vizet virágmagok öntözésére használja fel.

HVG: Mindig benne van ezekben a „félresiklásokban” a szülő, tetten érhető az ő felelőssége?

Gy. E.: Sokat beszélgettünk pszichológusokkal, miközben készült az előadás, és nekem úgy tűnik, hogy nem lehet nem a gyerekkorhoz kötni a későbbi megbicsaklásokat. Persze vannak alapvető személyiségjegyek, de az első öt év mindenkinél meghatározó: elsődleges a szülőhöz való viszony, a következő fontos viszonyítási pont pedig a testvér. Persze előfordulhat, hogy a gyerek a tehetségével, a szerencséjével felülírja a „múltját”, de nem ez a jellemző.

HVG: Ehhez képest nekem egyre inkább az az érzésem, hogy nem fehér lappal születünk, hanem egy megírt könyvvel, amelyben néhány betű kimaradt. Ez a szülői mozgástér, az esély a változtatásra. Máskülönben mivel lehet magyarázni azt, ami a Testvérest alaptétele, hogy az ugyanabban a környezetben, érzelmi biztonságban vagy bizonytalanságban együtt nevelkedő édestestvérek is annyira más emberekké válnak?

S. P.: Hiába kapja ugyanazt, ha nem ugyanarra volna szüksége. Ha valakiről nem fedezik fel például, hogy nem a tanulásban kellene versenyeztetni, mert abban nem annyira jó, hanem valami másban, az lényegében el van nyomva.

Gy. E.: A háromgyerekes nővéremmel beszélgettem arról, mennyire különbözően szereti mindhármat. Nem jobban vagy rosszabbul, csak másképp. És nem biztos, hogy az a fajta szeretés, amit az adott gyerek kivált belőle, a legideálisabb neki. Akár a szeretetnyelvek tekintetében is mindegyikkel mást használ: az egyiknek folyamatosan mondja, mennyire szereti, mert ezt hozza ki belőle az a gyerek, miközben abszolút lehetséges, hogy számára az együtt töltött minőségi idő mint szeretetnyelv sokkal hasznosabb lenne. Tehát ha magadba nézel szülőként, azt látod, hogy mindegyik gyerekhez másképp viszonyulsz, és ez már előrevetítheti a különböző fejlődésüket.

Minden másképp alakul

Torják Orsi

S. P.: Van egy darabunk egy heroinfüggő fiúról, amit szintén együtt csináltunk. Abban azt mondja az addiktológus szakértő, hogy akárhány heroinistával vagy erős alkoholistával találkozott – teljesen különböző családi közegből érkező fiatalokról van szó, ahol lehetnek a szülők orvosok vagy melósok egyaránt –, alapvetően arról számolnak be a terápia során, hogy nem úgy szerették őket, ahogy az nekik jó lett volna. Nem fogadták el őket olyannak, amilyenek, és nem arra voltak kíváncsiak, hogy ők kik, hanem valamilyenné akarták alakítani őket.

Gy. E.: A kulcs mindig a családban van. Egy másik előadásunkban, a Vakságban is erről van szó: az, hogy egy vak fiatal mennyire tud integrálódni a társadalomba, alapvetően a szülői hozzáálláson múlik, hogy ő maga szegregálja-e a saját gyerekét vagy sem. Ahogy mindenki felnőve leginkább a szülein kér számon dolgokat, a testvérein kevésbé.

HVG: A testvér akkor nem is befolyásolja lényegesen az ember szocializációját?

Gy. E.: Biztos, hogy a testvér is hat, csak sokkal később szembesülünk azzal, mi volt a szerepe az életünkben.

HVG: Azon gondolkodtak a darab próbái közben, hogy a saját életükben mit tehettek volna másképp, esetleg mit rontottak el a testvérükkel?

S. P.: Nekem van egy történetem. Még fiatalok voltunk, amikor a bátyám beleszeretett egy lányba, akinek volt egy gyereke, és ő szerette volna ezt a lányt kiszakítani a nagyon rossz házasságából. Mivel pont akkor örököltünk egy lakást, megkérte a szüleimet, engedjék meg, hogy odaköltözhessenek. A szüleim nem járultak hozzá, azt mondták, ők nem tudják ezt elképzelni. Bár alig 18 éves voltam akkor, de nem álltam ki a testvérem mellett ebben a dologban. És lehet, hogy ha én akkor megpróbálom meggyőzni anyuékat, minden másképp alakul.

Gy. E.: Nekünk gyerekkorunkban voltak kisebb árulásaink, amikor az ember egyszerűen nem ismeri fel, hogy a másiknak nagyon fontos lenne, hogy ő állást foglaljon.

HVG: És 25 év elteltével beszélték meg ezeket az eseteket?

Gy. E.: Igen. De annak a 25 évnek el kellett telnie közben. Ezek a kicsi sérelmek benne maradnak az emberben...

A kulcs mindig a családban van

Torják Orsi

HVG: Komolyan mondja, hogy 25 évig őrizgették ezeket a fájdalmakat?

Gy. E.: Persze nem napi szinten merültek fel, de egy őszinte beszélgetés során felbugyoghat az emberben, hogy azért én emlékszem arra a mondatra... Már az is jelentős lépés, ha legalább utólag kimondja az ember azt, ami belülről feszítette.

S. P.: Amikor hasít az életed, akkor úgy tűnik, senki nem emlékszik ezekre a momentumokra, de ha éppen nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnéd, akkor hirtelen előkerülnek a múltból. Beletettük a darabba Feldmár András pszichoterapeuta történetét, aki öngyilkosokat kezelt, és feltűnt neki, hogy ezek az emberek az évnek mindig ugyanabban a szakaszában próbálták megölni magukat. Megnézte a születési dátumaikat, és kiderült, hogy az öngyilkossági próbálkozás mindenkinél félévvel előzi meg a születése hónapját. Ez pont a terhesség első trimeszterének vége, amikor sokan döntést hoznak arról, hogy megtartsák-e a gyereket. Külön-külön behívta az anyákat, és kiderült, hogy mindegyik abortuszra készült annak idején. Feldmár azt javasolta nekik, hogy üljenek le, és beszéljenek erről a gyerekükkel. Amikor ez megtörtént, az anyák és gyermekeik között elindult egy teljesen más kommunikáció és egy gyógyulási folyamat.

HVG: Sokan talán pont azért nem mernek beszélni ezekről a dolgokról, mert attól félnek, hogy ha elárulják a „titkot”, akkor nevet adnak a szörnynek, és még elviselhetetlenebbé válik mindaz, ami történt.

Gy. E.: Ezeknek a gyerekeknek a nagy része óriási belső frusztrációt él át, azt érzik, hogy ők nem szerethetőek, és magukat okolják emiatt. Miközben nem tudják, hogy mi történt, mi játszódott le az anyában. De ha kapnak egy külső megerősítést, hogy ez tőlük teljesen független helyzet, nem tehetnek róla, akkor ez megerősítheti az énképüket, biztonságérzetet adhat.

HVG: Az is érdekes kérdés, mit visz tovább valaki a gyerekkori testvérkapcsolataiból, amikor szülő lesz?

S. P.: Én nagyon igyekszem, hogy ne ismételjem meg a szüleim által elkövetett hibákat, de az ember a saját természetéből nehezen tud kilépni. Nekem leginkább a sikerorientáltságomat kell visszafognom magamban, hogy ezt ne vigyem át a gyerekeimre. Hogy észrevegyem, ha mást akarnak.

Gócza Anita

A fotók az előadáson készültek. Szereplők: Scherer Péter, Katona László, Simkó Katalin.
Fotós: Torják Orsi

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.