Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„Túl nagy”, „túl kicsi”, „túl lapos”, „túl hájas” – nők milliói állapítják meg napi rendszerességgel, hogy legalább egy, de inkább több testrészük rémületesen ronda. Erre a jelenségre rak rá egy lapáttal az ún. body shaming, vagyis olyan emberek nyilvános alázása, akiknek a testi adottságai nem felelnek meg az épp aktuális szépségideálnak. A közösségi média korában bárki könnyedén áldozattá válhat, de nem kell aggódni, a tökéletlen testű elsöprő többség már elindította a válaszcsapást.
Megalázó kommentek sokaságát kaphatják és kapják is olyan emberek (az esetek túlnyomó többségében nők), akik annak ellenére merészelnek magukról képet kirakni a közösségi oldalakra, hogy nem néznek ki tökéletesen. A „Hogy mered fürdőruhában mutogatni magad?” kérdésétől kezdve a „Hogy nézel ki?! Nem kéne annyi kekszet zabálni!” életvezetési tanácsig mindenféle reakcióval lehet találkozni a világhálón.
A nyilvános megszégyenítés célkeresztjében többnyire túlsúlyos emberek állnak, de olyan is megesik, hogy valakit túl izmosnak és ezáltal kevéssé nőiesnek találnak a vélhetően éppoly tökéletes külsővel, mint amilyen mély empátiával megáldott kritikusok. Nálunk szerencsére annyira nem divat a kövérek közösségi alázása (helyettük inkább a romákon, a melegeken, vagy újabban a menekülteken élik ki magukat a mások gyalázására fogékony felhasználók), de tőlünk nyugatabbra, főleg az Egyesült Államokban olyan elterjedt és kiélezett a body shaming, hogy a megalázottak közül egyre többen döntenek úgy, hogy visszavágnak.
Nem takargatja magát
„Az esküvőm tökéletes volt – és végig baromi dagadt voltam” – ilyen és ehhez hasonló cikkek és blogbejegyzések sokasága mutat be magukat súlyfeleslegükkel is elfogadó nőket, de sok sztár – többek közt Pink és Jennifer Lawrence – is visszaszólt már azoknak, akik túl kövérnek titulálták őket. Ez egy nagyon jó fajta megküzdés - mondja Somogyi Katalin, klinikai szakpszichológus. Azzal, hogy valaki átveszi az irányítást, felborítja és egyben meg is szünteti a klasszikus áldozat-elkövető dinamikát. Azáltal, hogy szándékosan megmutatja magát, nem takargatva azokat a tulajdonságait, amikkel cikizni szokták, kibújik a passzív áldozat szerepéből, aki szégyenlősen várja, hogy mikor csap le rá egy agresszor.
A face to face-zaklatás esetében – ami leginkább kamaszkorban jellemző – konkrét a szereplők száma: van az elkövető, van az áldozat és esetleg van pár néző. Mivel az interneten nem látjuk a közönségünket, nem tudjuk, hogy hányan néznek, és ők mit gondolnak, így ha kapunk egy-két negatív kommentet, könnyen azt hihetjük, hogy az egész közösség kiközösített minket, mindenki rajtunk röhög. Ez könnyen okozhat teljes bezárkózást és elszigetelődést, főleg olyan embereknél, akik eleve alacsony az önbecsülése. Ezért nagyon jó, hogy vannak, akik felveszik kesztyűt, ráadásul ezzel sok, önmaguk elfogadásával küszködő sorstársuknak is példát mutatnak, magyarázza Somogyi. Kérdés, hogy ez a válaszcsapás meddig szól az egészséges önbizalomról és honnantól kezdve veszélyes: olyan túlsúlyos emberektől is jelennek meg egyre-másra az „én elfogadom magam úgy ahogy vagyok” jellegű kinyilatkoztatások, akiken annyi a felesleg, hogy annak már nagy valószínűséggel egészségügyi kockázata is van.
Az agresszor és az áldozat is problémás családból jön
Mások külsejének cikizése meglehetősen infantilis dolog, a többség ki is nő belőle a kamaszkor végére. Vagy legalábbis úgy tűnik. Élőben már nem tesz kellemetlen megjegyzéseket kollégái, ismerősei testalkatára, de ha az internet nyújtotta anonimitás révén lélektanilag visszamehet a kamaszkorba, akkor simán képes napi rendszerességgel gyalázni másokat a világhálón. Somogyi szerint a másokat alázó bully-mentalitás leginkább önértékelési zavarokkal küszködőkben alakul ki, és valamiféle önvédelemnek tekinthető: ha ő támad, akkor őt biztos békén hagyják, nem fognak feltűnni az ő hiányosságai.
A klasszikus bullying leginkább az iskolás években jellemző, szinte nincs olyan közösség, ahol ne lenne egy „lúzer”, akit rendszeresen zaklat egy (vagy több), a hierarchia csúcsán elhelyezkedő gyerek. Mivel kamaszkorban különösen fontos a valahova tartozás érzése, és alapvetően mindenki a nyertes oldalon akar állni, igen ritka, hogy bárki is kiálljon az áldozat mellett, aki előbb-utóbb teljesen elszigetelődik, főleg, hogy többnyire a szülőktől és a tanárokról sem tud, vagy mer segítséget kérni. Somogyi Katalin szerint általában a bully és az áldozat is erős problémákkal küzdő családból jön, ahol az egyik szülő terrorizálja a másikat és/vagy a gyerekeket. Az, aki az áldozat-szülővel azonosul, visszahúzódó lesz, mindenért magát hibáztatja, és előbb-utóbb maga is áldozattá válik, míg az, aki az agresszor szülővel azonosul, az jó eséllyel maga is elkezd másokat zaklatni. A két archetípus, az áldozat és az elkövető mindig nagyon jól megtalálják egymást – a macska-egér harcnak többnyire az vet véget, ha az egyikük kikerül a közösségből.
A sztárokat sem kímélik
Az iskolás években átélt zaklatás mély nyomokat tud hagyni: a tinédzser korában kicsit duci, de ma már teljesen átlagos testalkatú Anna a mai napig nincs kibékülve önmagával. A harmincnégy éves lány jó ideje szingli, még egy párkapcsolata sem tartott fél évnél tovább, amiért csakis a megjelenését hibáztatja: „már nem vagyok olyan dagadt mint régen, de a karom és a combom még mindig undorítóan vastag, nézd, mint a szalonna! Már mindenféle diétával próbálkoztam, volt, hogy négy napig egy falatot sem ettem, de úgy se ment le.” Anna életében a bajok tizennégy éves korában, a gimnáziumban kezdődtek: mint mondja, már az évnyitón beszólt neki egy fiú, aki aztán sportot űzött abból, hogy a lányt – a lehető legnagyobb közönség előtt – alázza. Anna sokáig énekesnő szeretett volna lenni, másodikban indult az iskolai énekversenyen, de mikor felért a színpadra, többen röfögni kezdtek a közönség soraiban. Ezután több mint tíz évig nem énekelt mások előtt. A húszas évei elején járt egy darabig terápiára, mint mondja, az segített valamennyit önmaga elfogadásában, de igazán sosem szerette meg a külsejét: „évek óta nem jártam strandon, mert a combom és a fenekem vállalhatatlan. A fejem most már nagyjából okés, de azért biztos, ami biztos, sosem hagyom el smink nélkül a lakást.”
A body shaming nem csak a tinédzserek és az internet kíméletlen világában van jelen: a bulvármagazinok egyik klasszikus fogása az olyan sztárfotók készítése és a nyilvánosság elé tárása, melyen a hírességek a lehető legrosszabb formájukat hozzák. Külön szekciót alkotnak a „leleplező strandfotók”, mely mérsékelten előnyös képeket nem ritkán olyan fotókkal raknak párba, amiken adott celeb úgy néz ki, mint egy félisten. A két véglet tökéletesen illusztrálja azon szélsőséges reakciókat, amiket a sztárokról készült anyagok tudnak kiváltani az emberekből: azok a fotók, amiken a hírességek legjobb formájukat hozzák, sokakat frusztrálnak, főleg azokat a nőket, akiknek bizonytalan az önértékelése és gyakran hasonlítgatják magukat másokhoz – mondja Somogyi Katalin - míg azok a képek, amiken a hírességek rettenetesen néznek ki, megnyugtatják, elégtétellel töltik el ugyanezeket az embereket, hiszen ha egy sztárnak is remeghet a tokája és ellepheti testét a narancsbőr, akkor a világ mégsem olyan igazságtalan hely.
