hvg.hu: Milyen volt hirtelen képernyő nélkül 22 év szünet nélküli tévézés után? 

Endrei Judit: Most ősszel lesz 15 éve, hogy eljöttem, lassan kezd kiegyenlítődni a két időszak. Valóban a két évtized tévézés után jó nagy kérdőjel volt bennem, hogyan tovább. Hosszú vívódás után született meg a döntés, de nagyon el akartam menni.

hvg.hu: Ilyen rossz volt?

E. J.: Szó sincs róla, amikor benne voltam, teljesen kitöltötte az életemet, azt hittem száz évig fogom ezt csinálni. Szerettek a nézők is, a munkatársak is szerettek velem dolgozni, rengeteg műsorban működtem közre. Amikor láttam, hogy már nincs helyem a tévénél 45 éves voltam, és úgy éreztem, el tudnám húzni a világ szekerét. Mégsem kaptam műsort, nem számoltak velem. Baráti jótanácsra bementem a tévé néhány vezetőjéhez, hogy „itt vagyok ragyogok”, dolgozni szeretnék. Biztosítottak jóindulatukról, de munkát nem tudtak adni. Megtűrt személy pedig nem akartam lenni. Így eldöntöttem, hogy inkább kiugrom a nagy ismeretlenbe. 1998 őszén felkértek egy reklámfeladatra, egy jó minőségű tisztítószer hirdetésére. Először ódzkodtam, mert hogy én mégis csak köztévés vagyok. Éppenséggel feladat és műsor nélkül. Az ügynökség vezetője, Návai Anikó, pedig hagyott időt átgondolni. Így jött a” forradalmian új, meg az antibakteriális…”.

Stiller Ákos

hvg.hu: Kecsegtető volt az ajánlat?

E. J.: Anyagilag is kecsegtető volt.

hvg.hu: Mennyire?

E.J.: Nem árulok el pontos összeget. Sokszorosát kerestem meg a tévés fizetésemnek.

hvg.hu: Nem szólták meg, hogy reklámfigura lett?

E. J.: Nem. Akkor fedeztük fel a reklámoknak azt a zsánerét, amikor ismert személy áll egy termék vagy szolgáltatás mellé. Előttem talán Cserhalmi György vállalt elsőként ilyet. Egy rossz szót sem szólt senki érte. A kereskedelmi tévék is akkor indultak, már nem volt olyan merev a média.

hvg.hu: Mi következett a tisztítószer-reklámozás után?

E. J.: Szinte ezzel egy időben  egy baráti ötlet nyomán született az első könyv, azóta még öt. Erre előtte sosem gondoltam, bár mindig is rengeteget olvastam, de az nem tartozott az álmaim közé, hogy egyszer legyen egy kötet, amire az én nevem van ráírva szerzőként. Azóta kitanultam a könyvcsinálás minden csínját-bínját. Megtisztelő, hogy a könyvtárak gyakran hívnak beszélgetésekre, találkozókra, de mindig elmondom, nem vagyok író, csak egy jó könyvcsináló. A legutolsó könyv Kemény Dénessel készült, nagyon büszke vagyok erre.

hvg.hu: Milyen az írói elvonulás a tévés szerkesztőségi pörgéshez képest?

E. J.: A gyerekeim születése után a legjobb döntés volt, hogy eljöttem a tévétől. Csodálatos 22 év volt, de ma  el sem tudom képzelni, hogy még mindig ugyanazt csináljam: ülni a stúdióban vagy éppen riportra menni. A mai tapasztalatommal ezt már unalmasnak tartanám. Ma a napi nyolc, tíz, de akár tizenkét óra munkát négy-ötféle foglalatossággal töltöm ki. Ehhez képest sokkal nyugodtabb volt a tévés időszak. Most ezerszer aktívabb, dinamikusabb és változatosabb életet élek. Ez nem azt jelenti, hogy nem vágynék néha nyugalomra és biztonságra. Májusban leszek hatvan éves, húsz évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy ebben a korban majd már csak utazgatok, teázgatok-kávézgatok a barátnőimmel. Tehát a kényszer is benne van.

Stiller Ákos

hvg.hu: Egzisztenciális a kényszer?

E. J.: Két félfelnőtt lánnyal vagyok egy háztartásban, akiket most kell elindítani az életben, és közben persze meg kell élni, sok vasat tartok a tűzben, hogy rendben legyen az életünk. De az új, a tévézés után megtalált feladatokat mégsem a kényszer szülte. Nyitott ember vagyok, ma is szívesen tanulok új dolgokat. Így lettem coach és pénzügyi mediátor is.

hvg.hu: Hogy néz ki egy napja most a régi időkhöz képest?

E. J.: A televíziós munka, ahogy én megéltem, szabad rabszolgaság. Katonás fegyelem kell hozzá: nincs ünnepnap, hétvége, és mivel jórészt élő műsorokban dolgoztam, alkalmazkodnom kellett a beosztáshoz. A köztes időszakokban viszont azt csináltam, amit akartam: pihentem, olvastam. Akkoriban a tévések azért kerestek jobban, mint az átlag, mert rengeteg plusz felkérésünk volt: mentem konferálni, háziasszonykodni, vetélkedőket vezetni. Mégis visszanézve, nyugodtabb időszaknak tűnik. De lehet, hogy pontosabb, ha azt mondom, minden munka ugyanarról szólt. Manapság reggel 7 körül kelek, ha nagyon lustálkodni akarok, akkor fél 8-kor. Szeretem nyugodtan kezdeni a napot, teával, pirítóssal, olvasok egy keveset, aztán kezdem el szervezni az életemet, a munkáimat: levelezek, a vállalkozásaim ügyeit intézem, tárgyalok. Nincs két egyforma napom.

hvg.hu: Akkor mégsem vonult vissza.

E. J.: Pedig gyerekként visszahúzódó, pirulós és csöndes kislány voltam. Csak annyit akartam, hogy hagyjanak békén olvasni. A televíziós élet formálta a személyiségemet. És mivel mindig is eminens voltam, ezért ezt is a legjobban akartam csinálni.

hvg.hu: Egyértelmű volt, hogy képernyőre fog kerülni az újságíróiskolából? 

E. J.: Az újságíróiskolát már a tévézés hozta. Szinte belesodródtam a televíziózásba, ahol aztán nagyon komoly tanáraim voltak: Fischer Sándor, Horvát János. Ők terelgettek. Helyt akartam állni, és ha sokszor csinál valamit az ember, és elhiszi magáról, hogy képes rá, akkor még akár elkezdi élvezni is. Fischer tanár úr mondta mindig így: „Csináljon úgy, mintha!” Túl sokszor csináltam úgy. És megvolt még bennem valami, ami ehhez a szakmához kell, a természetemből fakadó alapvető kíváncsiság.

hvg.hu: Milyen volt az első kamera előtti élménye?  

E. J.: Se kép, se hang. Szegeden indult a körzeti stúdió. Antal Imre volt a profi műsorvezető, én – még Kurdics Juditként - meg az újonc. A következő félelmetes élményem pedig az volt, amikor felhoztak Pestre, és élőben kellett bekonferálnom a szegedi műsort. Azt hittem, kiugrik a szívem, és ami még rosszabb, hogy ez a blúzomon keresztül látszik a képernyőn.  Ma már mosolygok ezen.

hvg.hu: Sosem akart visszakozni?

E. J.: Nem, pedig sokszor csak úgy belöktek az új helyzetekbe. Bemondóként kezdtem, az Iskolatévé jó gyakorlat volt, aztán mondták a főnökeim, hogy na Judit, most elkezdesz híreket olvasni, mondtam: jó. Aztán, hogy híradózni, mondtam jó. Aztán élő műsort vezetni, mondtam: legyen. Ha ők azt gondolták, hogy alkalmas vagyok, akkor ez biztos így van. Mindig mások lendítettek tovább. Megláthattak bennem valamit.

Stiller Ákos

hvg.hu: Mi az?

E. J.: Meggyőződésem, hogy tévézésre születni kell: sok tanulható része van, de sok minden szerintem ösztönös. Az őszinte kíváncsiság, érdeklődés, a taníthatóság, a derűs természet. Érdemes őszintének lenni, ha valaki művi, az egy idő után lejön a képernyőről. Amikor találkozom valakivel, aki látott képernyőn, azt mondja, hogy élőben is ugyanolyan vagyok, mint a képernyőn. Közvetlen, és érdeklődő.  Ez mindig jólesik.

hvg.hu: A régi tévések különbek, mint a maiak?

E. J.: Természetesen ezt soha nem mondanám. Ma más az elvárás. Sokkal inkább szempont, hogy szép legyen, sőt legyen szexuális kisugárzása. Régen a rokonszenves, szerethető személyiségeket keresték. A műveltség és olvasottság is alapfeltétel volt. De a szakma is átalakult: dobálóznak a műsorvezetőkkel, használják, kihasználják, megalázzák, háttérbe szorítják, aztán újra előveszik őket.

hvg.hu: Mégis az a nosztalgia, hogy régebben kedvesebbek, bájosabbak voltak a tévések.

E. J.: Igen, ez eltűnt a képernyőről. A műsorok között nincs bemondó, aki érzelmileg is átvezette a nézőket a következő történésekre. Régen egy megrázó film után bejelentkeztünk, elhangzott egy átvezető mondat, a nézőnek volt ideje áthangolódni... Most a dübörgő reklámblokk olyan, mint egy fejbekólintás.

hvg.hu: A rendszerváltás hozta a változást az ön életében?

E. J.: A  kilencvenes években volt még 5-6 fantasztikus évem. Tehát nem voltam a rendszerváltás áldozata. Időnként azon is elgondolkozom, hogy talán könnyen hagytam ott a képernyőt, hiszen 1997-ben indultak a kereskedelmi tévék, és komoly felkérésem is volt egy reggeli műsorra. No, akkor visszakoztam: nem tudtam, hogy mi várna rám. Illetve nem akartam, hogy az akkor pici gyerekeimet más lássa el reggelente. Talán mélyen soha nem kötődtem annyira a televíziózáshoz, hogy véráldozatnak éljem meg az eljövetelt.  Még akkor is, ha nagyon szerettem kibontakozni a saját műsorokban, amikor már nem kellett annyira visszafogni magam, mint bemondóként, vagy hírolvasóként. Én a televíziózás csúcsának – sokakkal ellentétben-, nem a híradózást tartom. Egy-egy több órás élőműsorban úgy jelen lenni, hogy 5-10 percenként váltják egymást a témák, a vendégek, akiket rá kell hangolni, meg kell nyitni, új hangulatot teremteni, és érdekesen elbeszélgetni. Az, hogy beülök este a súgógép elé, és beolvasom a híreket, nekem kevésbé kihívás. De mivel a híradósokat látják a legtöbben, ezért érthető, hogy népszerűek.

hvg.hu: A tévések bulvárértéke igen nagy. Hol húzódik a határ a szakmaiság és a népszerűség között?  

E. J.: Erre nem tudom választ, mert persze mindenki szereti, ha jókat írnak róla, de ha valami rossz történik, és előveszik, az már nem kellemes. Engem sosem bántottak, de nem is voltak nagy botrányok az életemben: külön élek a gyerekeim apjától, nem én vagyok az egyetlen.

Stiller Ákos

hvg.hu: Azt felkapták, hogy későn szült.

E. J.: Igen, 38 évesen szültem az első lányomat. A környezetem nagyon féltett, hogy mi lesz a karrieremmel. Aztán nem lett semmi, mert előtte és utána is rengeteget dolgoztam a képernyőn. Alig volt pár hónap kihagyás, kaptam saját műsort, és a terhesség alatt is dolgoztam. A világ legtermészetesebb dolgaként kezeltem a magánéleti történéseket. És ez azóta is így van. Egy picit fájó tudni, hogy már túl vagyok az életem felén, és már kevesebb van vissza. De ezen is túl lehet jutni.

hvg.hu: Nem kezeli tabuként a korát, sőt szívesen beszél róla, érez valamiféle példakép-funkciót?

E. J.: Erről így nem gondolkodom. Ha már úgy hozta a sors, hogy ismertebb vagyok, mint a legtöbb ember, azzal nem kevés felelősség jár, és tudatában vagyok annak, hogy figyelnek rám. De ezért nem csinálom máshogy a dolgaimat. Példa arra tudok lenni, hogy nem kell kétségbe esni attól, hogy százévesek leszünk, de azért viszont felelősek vagyunk, hogy százévesen még jól legyünk: hogy tornáztassuk az agyunkat, testünket, hogy egészségesen éljünk. Továbbá, hogy hasznosan töltsük az időnket. A nőknek is igen fontos lenne ezt megérteni. Sok nő manapság valósággal belebetegszik, hogy nincs párja, ettől teljesen elhagyják magukat. Voltak az életemben szép kapcsolatok, tulajdonképpen mindhárom férfira szeretettel gondolok. De most nem bánkódom, nem szenvedek, most más kap hangsúlyt. Ne attól legyek nő, hogy van mellettem egy klassz pasi. Szeretnék a magam jogán boldog lenni.

hvg.hu: Hogyan éli meg ma egy ötven feletti azt, ahogyan a társadalom, a mai világ életkorukhoz viszonyul?

E. J.: Nem jól. Sok olyan emberrel találkozom, aki nehezen viseli, hogy életkora miatt őt bocsátották el elsőként a cégtől, amikor leépítésre került sor. A változás jelensége párkapcsolati problémákat is okozhat, szóval minden területen számot kell vetnünk addigi életünkkel és új célokat megfogalmaznunk a magunk számára. Mi, a Kor-határtalanul Egyesület tevékenységén keresztül azt képviseljük, legyünk ötven felett is nyitottak a világra, maradjunk aktívak, kezdeményezzünk, tanuljunk, menjünk elébe a dolgoknak. A másik típus széttárja a karját, és azt mondja, hogy „erre a kis időre jó lesz ez így is”. Ez a hozzáállás engem kifejezetten dühít. Az egyre magasabb átlagéletkor miatt nyugdíj után 15-20 évet biztosan élhetünk még. Fontos, hogy ezt ne elesetten, családunkat leterhelve tegyük, hanem szellemileg és fizikailag is aktívan, miközben megpróbálunk más embereknek hasznára lenni.

hvg.hu: Mindig ezt vallotta?

E. J.: Én is az ötvenesek életét élem, látom mi zajlik a környezetemben. Ugyanakkor alapvetően optimista alkat vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének gondjaim, most is nehéz időket élek. Otthon megy az „ajtócsapkodás” a lányokkal, amire szükség van ebben a korszakban – ezt nemrég hallottam egy pszichológustól. „Az ajtócsapkodás repíti ki a fiatalokat a felnőtt életbe.” Anyagi nehézségeket nekem is meg kell oldanom, nem akarok rózsaszínre festeni az életemet. De a gödör mélyén sem fogok üldögélni: kikapaszkodom legalább a szélére, és elkezdek cselekedni, ez mindig visszavisz az optimista utamra. Ezért indítottam el néhány éve egy új típusú vállalkozást is egészség témában. Egyszerűen nem értem azokat az embereket, akik csak panaszkodni tudnak és várják a csodát. Én úgy gondolom, az egy életet adatott, nem tudhatom, hogy volt-e előtte, vagy lesz-e utána. Lustán, és pesszimistán nem tudnám teljesen megélni. Mostanában szokás lett panaszkodni a körülményekre, mindig valaki másban keresik a hibát. Szerintem mindig a saját házunk táján, és a szűkebb környezetünkben kell rendet teremtenünk.

hvg.hu: Mi lesz tíz év múlva?

E. J.: Akkor már tényleg  szeretnék lassítani, de még elég aktív lenni ahhoz, hogy utazhassak. Elmélyülni a művészettörténetben. Nem az életben maradásért akarok akkor már küzdeni, hanem csak élvezni az életet: teázni, úszni, és olvasni. Sokat!

hvg.hu: Visszamenne még képernyőre?

E. J.: Nagy csoda kellene hozzá. Túl sok idő telt el. És ha igent mondanék, rögtön elkezdenének átváltoztatni, hogy megfeleljek  a mai trendeknek. Én meg ezt nagyon nem szeretném. De, ha álmokról beszélünk, akkor egy utazós műsort nagyon el tudnék képzelni.  Azzal a nyitottsággal, érdeklődéssel,  önfeledtséggel, derűvel kalauzolnám a nézőket, ahogy a valóságban  is teszem, amikor a lányokkal utazgatunk. Például szívesen bemutatnám Oroszországot olyan oldaláról, ahogy nem ismerik itthon, vagy Amerikát. De sem keresem a lehetőséget, van sok minden más, ami lelkesít így hatvan körül.