Popovits Dávid naplót vezetett arról, hogy miként győzte le a betegséget, és miként küzdött meg a hegyekkel és 6000 kilométerrel. Így kelt át Európa legázsiaibb részén.
Behorpad a bukó, behorpad a kaszni, behorpad az ember, behorpad a büszkeség. Én például 30 éves koromra rákot kaptam.
Persze van élet a rák előtt, de ami még fontosabb, van élet a rák után. Akiből már nyestek ki valamit, ami nem tüdő, máj vagy vese köré való, az pontosan tudja, hogy miről szól ez az utazás: nem feladni.
Előzmények:
Félelem és reszketés Macedóniában
Macedónia, Skopje, főtér, pirkad. Feltöltöm az iPhone-t, fotózok párat, betolok egy kis forró húsos bureket, egy kis szendót, előkapok egy pár koszovói barackot, rácsodálkozom a menetrend szerinti emeletes buszra, követem az öreg taxist piros lámpákon át.
A várost ezzel kimerítettem.
Nekilódulok Thessalonikin túli célpontomnak, Kastoriának.
A görög határ előtt megállok tankolni. A negyvenöt év körüli eladó hölgy kérdezi, mit adhat a benzinen kívül, mire előrántom az ötvenes macedón biszbasz bankjegyem, hogy ezért inni és enni szeretnék, mire kinevet. Veszek egy vizet és egy Corny-t, mogyorósat, kapok ajándékba egy olvadt nápolyit.
Továbbhajtok Görögországba. Nagyon kivagyok, ismét megállok az első görög benzinkútnál. Egy kutya ugat, a napsugarak áthasítanak a hegyek között, bitang erős a fénye. A motor árnyékába dobom a jógamatracomat, ráfekszem teljes vértben, csizmában. Ájultan alszom pár órát.
Arra ébredek, hogy nincs árnyék, csak a forró görög Nap. Lenyomom a maradék 300 kilométert, dél körül érkezem, tolok egy souflakit, meg még egyet, Coke Zero, 12:30-ra már lezuhanyoztam. Vagy én nőttem nagyra, vagy ez a világ legkisebb zuhanyzója.
Mindegy is, tusolás után ismét gyorsan elalszom.
Este riadtan ébredek, hogy kéne egy gintonik, megkeresem a legszexisebb bárt, sötétben jóképű pultos keveri az italomat, kedves pincér csaj mosolyogva hozza. Még a fiatalok sem nagyon tudnak angolul. Összefutok az indiai csapattal, visszamegyünk sörözni, jönnek az ingyen italok, majd a libanoni csapat is felbukkan a kilencüléses Mercivel, mondják, hogy falunapok vannak a Szűz nevében, valahol a közelben. Megyünk is.
A templom kertjéből zene szól, ahol 1200 ember mulat. Városligeti hangulat szirtakival. A hússütést ugyan lekéstük, mégis szerzek 15 nyárs faszenes akármit, meg kenyeret és sört. Kicsit beszélgetünk a helyiekkel, Mikalisz hoz egy kör sört meg viszkit.
Amikor visszatértünk a hotalben, az indiaiak már alaposan beálltak. A liftbe ragadunk. Ezek röhögnek és megállás nélkül isszák a söröket, én az életemért küzdök, izzadva, mint egy ló.
Hosszú hat perc múlva megmentenek. Az izgalomra egy Unicumot nyitok, ami csak nekem ízlik, de a többiek illedelmesen fogyasztják.
Ha másnaposság nélkül kelek, akkor másnap már a török határon kelünk át..
Görög válság, görög dinnye
Görögországot évekig a kedvencem volt, sok nyaram telt el úgy, hogy legalább egyszer kint voltam a szigeteken. Furcsa, hogy a mostani utamnak csak egy tranzitországa, ideérve éreztem meg, hogy elmúlt a tűz. Az ország mintha Csipkerózsika-álmát aludná, a városok üresek, a tengerpartok üresek, az éttermek, bárok üresek, egyszeriben úgy érzem, hogy a nagyhangú görögök már nem is annyira nagyhangúak.
Elfogyóban a benzinem. Szerencsére kedvenc márkám, a piros-sárga kagylós kút jól ismert formája bontakozik ki a kis zöld úton. Két öreg ücsörög, műanyag széken, teáznak és valami házi sütit majszolnak hozzá. Itt megállt az idő. Az egyik úr morzsás bajusszal kiabál valamit és a kútra mutat.
Ja, hogy nincs benzin… Finoman káromkodok, magyarul kérdezem, hol a következő kút. Magabiztosan mutogat ismét, abba az irányba int, amerre amúgy is megyek, de már nem figyel rám, a barátjával beszélget. A tripmasterem 314-nél jár, a motor éhesen csörög, de szerencsémre egy újabb Shell-kútba botlok.
Megállok a 95-ös ólommentes mellett, de ez a kút is üres. Ájjáj. Leszállok a motorról és teljes vértben a kis farm felé indulok. Megérkezek a kapuhoz. Az udvaron tyúk és egyszerű szegénység fogad, a tornácon műanyag rekeszekben sárgadinnye, a ház bejáratánál húszéves pick-up. Kiáltok, hogy „kalimeraaaa!”
Oldalról jön a válasz, a kerítésen túl a földeken két nő kalapban szed valamit. Megkérdezem, tudnak-e angolul, bár előre sejtem a választ. Egy másik csapatra mutogatva kiabálnak, előkerül még néhány nő és egy nagydarab, kedves arcú, korombeli férfi. Érezhetően ő itt a főnök. Mondom neki, hogy ez már a második kút, amit zárva találok, nekem pedig benzin kéne. Joviális mosolya megnyugtat, keresztet vet, és csak ezután mondja, hogy minden zárva, mert az emberek a templomban ülnek.
Érződik, hogy neki fontosabb a sárgadinnyét leszedni, mint a zsolozsma. Rámutat az autóra, mondja, hogy három kilométer, pár perc csak a következő kútig. Az asszonyok egy része beszáll vele, a munkanapnak vége, engem pedig leültetnek a tornácon. Vizet kapok, a gazdasszony pedig a félretett, csúnya dinnyékből válogat.
Kiválaszt egy nagyot, a csúnyáját levágja és az állatoknak adja, a szebbik része elnagyolt kockákra vágva kerül elém. Mennyei. Az illata pont olyan, mint a dinnyés rágó, a rostjait érzem, ahogy roppannak a fogaimon, mégis szemérmetlenül sok a leve. Behabzsolom, közben beszélgetünk. Ő görögül, én magyarul. Leszoktam róla, hogy angolul beszéljek azokhoz, akik anyanyelvükön válaszolnak.
A bolgárokról és a koszovóiakról jó a véleménye, európaiaknak tartja őket, az albánokat viszont alaposan lecigányozza. Na, ezt minden nyelven érteni.
Témát váltok, dicsérem a dinnyét. Megörül és elszalad a kamrába, gyönyörű erős paprikát, tököt, padlizsánt hoz.
Görög nyelvlecke következik. Mai óránk tárgya a kiskert. Mire mindent végigvettünk, megérkezik a benzinem is. Kifizetem, kicsavarom a kezéből a kannát és sietve töltöm a nedűt a tankba, máris úton vagyok.